Méhes György a romániai magyar gyermekirodalom megkerülhetetlen alakja. Nagy Elek néven 1916-ban született Székelyudvarhelyen, de élete nagy részét 1918-tól Kolozsváron töltötte. Elsősorban gyermek- és ifjúsági műveket, valamint drámákat írt. Utolsó húsz évében sokat élt Budapesten, ahova a fia az 1980-as években emigrált. Irodalmi munkásságáért 2000-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjével, 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 2005-ben megkapta a Bécsi Európai Akadémia díját. Budapesten hunyt el 2007-ben.
Méhes György nevét jelenleg egy alapítvány és erdélyi irodalmi díjak viselik fia, a vállalkozó Nagy Elek jóvoltából. Nagy Elek a kolozsvári magyar irodalmi élet egyik szponzora. Több évtizede tudja, hogy az apja együttműködött a Securitatéval. Azt eddig ő sem tudta, hogy apja őt és testvérét is felhasználta a titkosszolgálatnak írt jelentéseiben.
Méhest először az ötvenes években szervezték be kényszerrel. Jelentéseit haszontalannak ítélte a Securitate, és három év után leépítették. A hetvenes évek közepétől reaktiválták: kényszer nélkül 15 éven át jelentett a romániai magyar kulturális élet színe-javáról a román titkosszolgálat számára.
Nagy Elek kármentésként idén bedobta a közbeszédbe, hogy az apja besúgó volt, de az erdélyi magyar közvélemény eddig ezt nem vette észre.
Kanonizáció autópálya-megbízásokból
Kevés életmű járt be kalandosabb utat az erdélyi magyar irodalomban, mint Méhes Györgyé. Az íróra alapvetően a gyerekkönyvei miatt emlékezett volna inkább a közösség, csakhogy a fia – sokak szerint érdemtelen – kanonizációs hadjáratba kezdett.
Nagy Elek Budapesten menő vállalkozó lett, és az első Orbán-kormány idején már erős szálakkal kötődött a Fideszhez. Legfőbb érdekeltségei jelenleg a Bizományi Áruházi Vállalat (BÁV) és a Főtaxi, de a Vegyépszerrel gazdagodott meg. Ez a cég állami megbízásokkal autópályákat épített Magyarországon az első Orbán-kormány idején, azonban a 2010-es években csődöt jelentett.
Mára már megszokottá váltak a botrányok az irodalmi finanszírozások és a Kossuth-díj körül. Volt aki Gyurcsánnyal nem akart kezet fogni, volt akivel Sólyom László köztársasági elnök, de évről évre egyre inkább politikai alapon születtek a döntések. Olyannyira, hogy egy magyarországi író, Kukorelly Endre tavaly már egyenesen azt mondta, „szinte kizárólag a kliensek kapnak díjakat, ami botrány. Állítom, hogy még a legsúlyosabb Rákosi- vagy sztálinista időkben is korrektebb volt az állami díjazás, mint napjainkban”.
Azonban 2002-ben, amikor Méhes György megkapta a Kossuth-díjat, nem tekintették természetesnek, hogy a díjazott a politikai kurzusnak is meg kell feleljen. Ezért is váltott ki komoly vitát, amikor kiszivárgott, hogy Nagy Elek Orbán Viktortól kérte 2001-ben, hogy az apja kapja meg a díjat.
Ekkor még Nagy Andor, Orbán kabinetfőnöke azt magyarázgatta a Vegyépszer elnökének, hogy azért nem díjazták Méhest, mert 2000-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztjét, s az „íratlan szabály” szerint ilyenkor nem kaphat még egy magas állami kitüntetést. 2002-ben mégis megadták neki.
Nehéz volt ezt nem úgy értelmezni, hogy a fiú lobbizta ki a díjat az apának. Vita is kirobbant róla budapesti és kolozsvári folyóiratok hasábjain. Első körben Tóth Sándor, a Méhessel egykorú, kolozsvári filozófus kifogásolta a nem szakmai elismerést: „A Méhes »életmű« a »létező szocializmus« negyven évében, annak szolgálatában, a szocreál jegyében jött létre, a szerzőnek egyetlen igénye volt: fizessék meg érte.”
Méhes mellett Szőcs Géza édesapja, a kolozsvári értelmiséget besúgó Szőcs István és Orbán János Dénes állt ki. Tóth mellett Tamás Gáspár Miklós és Radnóti Sándor szállt síkra, később Fodor Sándor és Demeter Szilárd.
Ahogy az üzletember fiú vagyona nőtt, úgy virágzott ki az apa életműve is. Több könyve, így a Kolozsvári milliomosok című regénye díszkötésben jelent meg az Ulpius-ház kiadásában.
„Addig itt élt Kolozsváron, és senkit nem érdekelt, amíg a fia el nem kezdett politikai kapcsolatokra szert tenni, és nagyon gazdag nem lett”
– fogalmazott Lexi bácsiról (Kolozsváron így szólították Méhest a hozzá közel állók) Tibori Szabó Zoltán újságíró, akinél a Méhesről eddig megjelent anyagok felől érdeklődtünk.
2001-ben történt az is, hogy a Nagy Elekkel ekkoriban jó viszonyt ápoló, költőből éppen üzletemberré avanzsáló, később a Fidesz kultúrköreiben nagy karriert befutó Orbán János Dénes monográfiát írt Méhesről. Címe – Bizalmas jelentés egy életműről – utal Méhes önéletrajzi regényére, amelynek Bizalmas jelentés egy fiatalemberről a címe.
A szakma súlyosan hiányosnak tartja OJD monográfiáját, akinek sem akkoriban, sem ezután nem volt irodalomtörténeti gyakorlata. Többen vetették fel – Urfi Péter le is írta –, hogy inkább a szervilizmusa hajtotta a mű megszületését, mintsem az idős író iránti szakmai rajongása, ahogyan ő állítja a Méhesről írt monográfiájának előszavában. A monográfia és
Méhes önéletrajzi regényének címe annak fényében cinikus választás, hogy
Méhes György a múlt rendszerben számos bizalmas jelentést írt.
Nem irodalmi indíttatásból, hanem a román titkosszolgálat, a Securitate megbízásából.
Nem célunk történelmi tanulmányt írni Méhes kapcsolatáról a Securitatéval. Nem állítjuk azt sem, hogy életútját úgy tudjuk bemutatni, hogy minden kétséget kizáróan fel tudjuk fedni az okokat és következményeket. Vannak a történetben hiátusok, kérdések, amelyekre nincs megnyugtató válaszunk.
Bár Romániában a megfigyeltek és hozzátartozóik, valamint kutatók hozzáférhetnek a volt kommunista titkosszolgálat, a Securitate irataihoz (vagy legalábbis az iratok azon részéhez, melyet átadtak a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnak), meglehetősen kevesen éltek ezzel a lehetőséggel.
Az emlékezetes eseteket (Szilágyi Domokos, Mikó Imre) egy nem erdélyi kutató, Stefano Bottoni dolgozta fel. Fontos munkát végzett Könczei Csilla, aki a Transindexen működő Szekusblogjában dolgozta fel édesapja megfigyelési dossziéját, így derített fényt több besúgó identitására is. Az Átlátszó Erdélyen publikáltuk Frunda György dossziéját, valamint Szép Gyuláét. Viszont a közelmúltunk jórészt feldolgozatlan maradt.
Méhes György nevét jelenleg egy alapítvány, valamint több irodalmi díj is viseli: a pénzdíjas életmű- és debütdíj, de az Erdélyi Magyar Írók Ligájának tehetségkutató pályázatát is Méhes Györgyről nevezték el. Ezért is látjuk szükségesnek, hogy részletes cikkben foglalkozzunk Méhes és a Securitate évtizedeken keresztül tartó kapcsolatával.
Nagy Elek tudta, hogy az apja besúgott, de ez nem zavarta a kultuszépítésben
Méhes esztétikai megítélése természetesen nem célunk, bár megjegyezzük, hogy életművét a rendszerváltás után az irodalomtörténet és a kritika jórészt figyelmen kívül hagyta. Alig vagy egyáltalán nem jelentek meg kritikák a rendszerváltás előtt írt vagy újonnan kiadott műveiről. Annak ellenére sem, hogy a fia komoly tőkével megtámogatott kanonizálási hadjáratba fogott. Két éve például azt jelentették be, hogy a Méhes György Alapítványba egymilliárd forintot fektetnek be.
Ráadásul Nagy Elek úgy építi apja irodalmi kultuszát, hogy tudta, hogy apjának rendszeresen jelentenie kellett a Securitaténak. A Krónikának nemrég adott interjúban azt állította, a korban normálisnak számított, hogy időről időre megjelenik a kommunista titkosszolgálat egy író irodájában.
Hetekkel az említett interjú előtt már jeleztük Nagy Eleknek, hogy szeretnénk beszélgetni vele az apja besúgó múltjáról. Csak a Krónikás interjú után fogadott, mintegy két órát szánt ránk vállalata székhelyén, Budapesten. Hiába érveltünk amellett, hogy az ő érdekét is szolgálja, hogy rögzítsük a beszélgetést, nem volt hajlandó beleegyezni ebbe. Így kénytelenek vagyunk azokra a részletes jegyzetekre hagyatkozni, amelyeket a beszélgetés közben készítettünk.
Az üzletember elmondta, hogy az apja úgy mesélte neki, hogy senkiről nem vallott semmi kompromittálót. Ő maga azonban sosem kérte ki sem az apja, sem a saját dossziéját, de most már mindenképp meg fogja tenni, ígérte. Mivel a dosszié tartalmát nem ismerte, így számos konkrét kérdésben nem tudott véleményt alkotni. Mindazonáltal az édesapjáról megosztott emlékei szintén fontos adalékokat szolgáltatnak Méhes jelleméhez és a történet megértéséhez.
Az mindenképpen Nagy Elek felelőssége, hogy a szembenézés hiánya miatt várhatóan számos fiatal és idős író áll majd morális dilemma előtt. Ők komolyan el kell gondolkodjanak azon, akarnak-e olyan díj birtokosai lenni, amelynek névadóját a Securitate másfél évtizeden keresztül olyan becsben tartotta, hogy esetenként ajándékokkal lepte meg a születésnapján, és aki nyugdíjasként, mindenféle kényszer nélkül a kortársaira terhelő információk tömkelegét adta át a kommunista titkosszolgálatnak.
Purifikáció és önkritika a második világháború után
Ahhoz, hogy Méhes György történetét megértsük, vissza kell mennünk 1945-ig. Akkor indultak a Romániai Demokratikus Arcvonal Észak-erdélyi Végrehajtó Bizottságának úgynevezett purifikációs hullámai: meg akarták tisztítani a közigazgatást és a sajtót a fasisztának tartott elemektől.
Az ekkor még saját – Nagy Elek – néven hírlapíró Méhes is célkeresztbe került, és a hatóságok elvárásainak megfelelően többször kénytelen önéletrajzban elmondani, mit is csinált ő a háború éveiben. Ezek az önéletrajzok fellelhetőek a dossziéban, a Securitate ugyanis a beszervezéskor igyekezett mindent összeszedni az előéletéről.
1949-ben, évekkel a kommunista hatalomátvétel után írt egyik önéletrajzában azt meséli, hogy bár 1937-ben jogot végzett, tanulmányai végére rájött, hogy kicsit sem érdekli a jogi pálya, sokkal inkább a színház, és segédrendezőnek állt a Kolozsvári Állami Magyar Színházban.
Ösztöndíjjal ment ki Budapestre, ahol a Nemzeti Színháznál dolgozott, de ennek hamar vége szakadt. Ő maga úgy magyarázta az okokat, hogy egyrészt bírálta Német Antalnak, a Nemzeti akkori igazgatójának egyik rendezését, másrészt a román katonai attasé jelezte, hogy hadkötelessége okán nem fogják meghosszabbítani az útlevelének érvényességét. Harmadrészt György Lajos, a Vatikán politikai exponense, aki az erdélyi ösztöndíjak fölött diszponált, megvonta a támogatást, de az önéletrajzból nem derül ki, hogy miért.
Hazajött Kolozsvárra, az Ellenzéknél, majd a Keleti Újságnál írt színházi témájú cikkeket, míg 1938 november elsején besorozták a román hadseregbe. Mivel ügyvéd édesapja decemberben meghalt (Méhes hosszas betegségről ír, azonban a dossziéban egy informátor megjegyzi, hogy sikkasztási ügybe keveredett, és véget vetett az életének), egyetlen, családfenntartó fiúgyerekként Méhes kérvényezte, hogy mentsék fel a hadkötelezettség alól. 1939. március 14-én tért vissza a családjához.
Ebben a „purifikációs” önéletrajzában írja a kommunista párt által elvárt önkritikával, hogy a magyar hadsereg 1940-es erdélyi bevonulása után, ’42-’43-ban nyolc-tíz, a fasiszta rendszert támogató cikket publikált. (A háború után csak két ilyen írást talált meg a könyvtárban a Securitaténak az anyagok után kutató tisztje.)
De amikor a német hadsereg ’44 tavaszán bevonult Magyarországra, ő világnézeti válságba került, és rájött, tévedés volt kiszolgálnia a rendszert. Egy korábbi, ’45-ös önéletrajzában még azt írta, már ’43 tavaszán, amikor a külpolitikai újságírásba tanult bele, kezdett tisztán látni, de megírta a rendszert támogató cikkeit, hogy ne kerüljön ki a frontra.
Bár jogilag nem tartották büntethetőnek, és nem került bele a Népbíróság nagy sajtóperébe, az Újságírók Tisztogató Bizottsága 1945 márciusában négy évre eltiltotta attól, hogy az akkor már a Világosságnál dolgozó Méhes aláírja a cikkeit. Fizetésének bruttó 25 százalékát be keltett szolgáltassa a Népvédelem Egyesületnek. Az indoklás szerint Méhes a Keleti Újság hasábjain a „fasizmust kritika nélkül elfogadta”. Kiemelik, hogy bár ő maga nem volt a szélsőjobboldal aktív tagja, de annak nézeteit „könnyelműen támogatta”.
Az újságírószakszervezet álláspontja szerint 1944 márciusa után Méhes maga is rádöbbent arra, hogy tévedett, és felajánlotta szolgálatait a Béke-Pártnak. Erre ugyan nem került sor, de a szakszervezet értékelte a gesztust. Enyhítő körülményként említik, hogy 1944 szeptemberében, a tordai harcok idején, miután a fasiszta szerkesztők távoztak a Keleti Magyar Újságtól, Méhes kvázi átállt, és Magyarok és románok címmel megbékélést sürgető cikket közölt – emiatt a Gestapo is behívta.
Méhes 1945-ben elfogadta a névtelenséget és a fizetéslevonást, és a A Világosság napilapnál dolgozott technikai szerkesztőként. (A technikai szerkesztőnek elsősorban a tördelés volt a dolga, de előzetesen a szedőkkel is egyeztetnie kellett, illetve részt vett a szerkesztőségi értekezleteken is.) Ezzel meggyőzte a Magyar Népi Szövetséget, amely ’46 tavaszán kérte, hogy engedjék el a további büntetését. A Legfelsőbb Tisztogatási Bizottság júliusban ezt jóvá is hagyta, Méhes pedig teljes jogú tagjává válhatott az újságíró szakszervezetnek.
Az, hogy a háború utáni tisztogatást ennyire könnyen megúszta, annak is köszönhető, hogy kiállt mellette Garay Ödön. Garay tagja volt a kommunista párt alá tartozó Népvédelmi Egyesületnek, és azt mondta, az 1944-ben zászlós rangú Méhes szabotázsakciókat szeretett volna szervezni a visszavonuló német csapatok ellen.
Már a háború előtt is ismert baloldali értelmiségi és aktivista, Jordáky Lajos is mellette tanúskodott, mondván, neki többször is hasznos információkat szolgáltatott, sőt felajánlotta fegyveres szolgálatait is. Dr. Becski Irén (Brassai Viktor, a nácik által kivégzett kommunista mozgalmár felesége) a purifikációs meghallgatáson elmondta, hogy amikor elmenekült Kolozsvárról, Nagy gondjára bízta a holmijait és lakását, aki ezeket megőrizte.
Az első beszervezés
Beszervezése 1953-ben merült fel, és meg is történt még ebben az évben, május 8-án. A Securitate jellemzésében nem tartják megbízhatónak vagy elkötelezettnek, hanem inkább gyávának és opportunistának.
Számos érvet hoznak fel emellett, például nem akart beállni a kommunista pártba mindaddig, amíg azt hitte, hogy az amerikaiak fel fogják szabadítani az országot, vagy Iuliu Maniu veszi át a hatalmat. Amikor azonban kiderült, hogy erre nincs esély, szeretett volna belépni, de akkor már nem vették fel. (A felesége azonban párttag volt.) Megjegyzik, hogy az újságíró kollégák szerint Méhes nyíltan kiáll a szocializmus mellett, és nagyon óvatosan nyilvánul meg közéleti kérdésekben, de azért valójában a régi rendet szeretné vissza.
A Belbiztonsági Minisztérium egyébként azért szervezkedett, hogy több információt kapjon George Sbârceáról, akivel Méhes a szervek szerint nagyon jó viszonyban volt. A magyarul is kitűnően beszélő Sbârcea izgalmas figurája volt a kolozsvári 20. századi intellektuális életnek: zeneszerzőként tevékenykedett, de művészettörténeti, esztétikai munkái is vannak. Újságíróként is dolgozott, 1942-ben például interjút készített Adolf Hitlerrel, amiben igencsak jó színben tüntette fel a német diktátort.
Méhessel rendszeresen tartották a kapcsolatot, a Secu iratai szerint Sbârcea gépelte Méhes kéziratait. A román szerző a Szép város Kolozsvár című könyvében megemlékezik arról, hogy a háború utáni Kolozsváron sok munkát kipróbált, Méhes segítségével még a Világosságban is közölt cikkeket.
Sbârceának kalandos élete volt a háború előtt is. Erősen szovjetellenes, jobboldali nézeteket vallott, 1938-ban még De Gaulle is kitüntette. Nem csoda, hogy a háború után a titkosszolgálatok aktívan érdeklődtek iránta. A Népbíróság háborús bűncselekmények miatt 15 év börtönre ítélte, raboskodott például Jilaván meg Enyeden is, de Méhes beszervezésének idején már szabadlábon volt. A feljegyzésekből az tűnik ki, hogy azt vizsgálta a Securitate, Sbârcea vajon nem az angoloknak kémkedik-e.
Az iratok szerint Méhes beszervezése viszonylag könnyen történt, a „Literar”, azaz „Irodalmár” konspiratív nevet kapta. (Később a „Literar” helyett következetesen a „Literat” nevet használták.)
A Securitate számos olyan vádat hozott fel ellene, amelyekről nehéz eldönteni, mennyire valósak. 1953. március 24-én részletesen leírják a tervet, hogyan akarják beszervezni: kényszer hatására. Beviszik a Securitate székházába, és felajánlják, hogy nem muszáj viselnie a tettei következményeit, amennyiben informátornak áll.
Egy Fehér Kálmán nevű ügynök például azt állította róla, hogy jelentett a Gestapónak a német megszállás után (Méhes a kihallgatáson ezt tagadta). A „Barna” fedőnevű azt mondta, hogy a negyvenes években az író a magyar titkosszolgálatokat látta el információval. A Securitate azzal is sarokba szoríthatta Méhest, hogy a Fehér Kálmán nevű ügynök szerint rendszeresen hallgatta a Szabad Európa rádió magyar adását.
Nem tudni, ebből mi igaz, és mi nem, Méhes mindenesetre tagadta, hogy így tett volna. A Gestapóval kapcsolatban például azt mondta, akkor rendelték be, amikor ő Jordáky Lajos tanácsára próbálta a Kelet Népét „demokratikus irányba” lavírozni, és az újságban a románok és magyarok megbékéléséről írt cikket.
Nem tudni, hogy mindezekkel a vádakkal végül szembesítették-e. A dossziéban mindössze egy kihallgatási jegyzőkönyv található, melynek nem jegyezték fel a dátumát, csak azt, hogy augusztusban történt, valamikor az ötvenes években (feltehetően az 1953. áprilisi beszervezésének lehet ez egy torz lenyomata).
Elképzelhető, hogy a kihallgatásnak volt egy hivatalos és egy nem hivatalos része. Egy, a beszervezés után kelt dokumentumban az áll, hogy több mint hat órán keresztül vallatták Méhest, aki aztán mindenféle fenntartás nélkül fogadta el, hogy besúgó legyen. Nagy Elek felidézte, hogy apja azt mesélte neki, hogy órákon keresztül vallatták, és fizikai erőszakot is alkalmaztak vele szemben.
Méhes ebben az időszakban nem volt túl aktív a jelentéseiben. Ez részben azért lehetett, mert betegség gyötörte (valamilyen fekéllyel küszködött), így a Securitate csalódottan zárja ki a hálózatból 1956 júniusában.
A jelentést író tiszt megjegyzi, hogy Méhes semmilyen használható információt nem szállított, George Sbârceáról sem volt módja már ekkoriban jelenteni, ezért nem látja indokoltnak a kötelékben tartását. Ugyanakkor szerinte nem kell szankcionálni sem, mivel a titkosszolgálat megbizonyosodott róla, hogy „valamiféle jóakarattal” végezte a munkáját.
Méhes a három év alatt mindössze három jelentést adott le, ezek George Sbârceáról és egy bizonyos Kereki Juliannáról szóltak. Utóbbi azért került a Securitate látókörébe, mert levelezett az Angliába szökött fiával. Ezek a jelentések sajnos nem részei annak az iratcsomónak, amit a CNSAS-tól megkaptunk.
Fontos megjegyezni, hogy az 1956. március 19-én kelt jelentésében Ioan Pestrițu hadnagy igencsak súlyosan fogalmazott. Méhes akkori tartótisztje felsorolta, hogy mi mindennel lehetett volna megzsarolni az írót 1953-ban: készpénznek veszik például, hogy a magyar kémelhárításnak dolgozott a két világháború között, hogy kapcsolatban állt a Gestapóval 1944-ben, és míg a Gestapóval kollaborált, többször átlépte a román-magyar határt.
Az ezredes jelezte, milyen hibákat követett el a Méhest kihallgató tiszt: például nem fejtegette, hogy Méhes titkosírás-iskolát végzett Budapesten, vagy hogy pontosan milyen viszonyban állt a magyar titkosszolgálattal. (Méhes bevallotta, hogy egy kávézóban találkozott néhányszor egy Pogány nevű tiszttel, aki állítólag a magyar hírszerzés feje volt Kolozsváron, és elbeszélgettek erről-arról, de az író állítólag akkor még nem tudta, hogy kivel is beszél pontosan, és Pogány milyen szerepet töltött be.)
Pestrițu hadnagy felrótta, hogy a kihallgató nem kérdezett tovább, és új kihallgatást javasolt. Ez valószínűleg nem történt meg, néhány hónap múlva elengedték az írót a Secu kötelékeiből.
Húsz évig figyelgetik, mielőtt újra beszervezik
A következő majdnem két évtizedben megfigyelik Méhest, viszonylag kevés dokumentumot tartalmaz az iratcsomó. Beindul Méhes írói pályafutása, számos darabját mutatja be a színház annak ellenére, hogy első, szimbolista drámája csúfos bukás volt. A következő évtizedekben regényeket publikált, de ezek sem hoznak sikert. A Napsugár külső munkatársa volt, és a kolozsvári színháznak dolgozott, ez biztosította a megélhetését, illetve románból is fordított.
Klasszikus értelmiségi pályának mondható ez a hatvanas évekből. Időről időre valamelyik ügynök jelenti róla, hogy panaszkodik a cenzúrára, mondván, most írt egy új történelmi drámát, de tart tőle, hogy nem fogják bemutatni, mert „nem ezek” ízlése szerint íródott, de más cinikus beszólását a rendszerre is feljegyezték ekkoriban.
Volt darabja, amit betiltottak, volt, ami csodával határos módon átment a szitán, erről ő maga vall egy interjúban, amit 1997-ben adott. Azonban van olyan darabja is, ami nem csak a cenzor figyelmét kelti fel, hanem a titkosszolgálat is nagyon komolyan veszi.
Méhes megfigyelési dossziéja 1974-ben kezdődik. A „Barna” fedőnevű ügynök jelentése A peleskei nótárius című előadásról szól, amit Méhes ugyan a saját neve alatt jegyez, de az eredetijét Gvadányi György gróf írta, és egy kuruc-labanc konfliktust dolgoz fel. „Barna” részletesen elemzi, hogyan írta át a szöveget Méhes, felhívja ezekre a tartótisztje, Florin Oprea figyelmét. Oprea őrnagy a kolozsvári magyar értelmiségi körökre „szakosodott” szekus tiszt, számos dossziéban jelenik meg a neve a ‘70-es és ‘80-as években. „Barna” megjegyzi, Méhes tapasztalt irodalmárként nagyon jól tudja, hogy
a dráma a magyar nézők nacionalista érzelmeire fog hatni.
A jelentés felkelti a tiszt figyelmét, Oprea elküldi a pártnak a kapott információt, és egy másik besúgóval is ellenőrizteti az előadást. A „Dója” fedőnevű ügynök megerősíti, hogy tényleg tele van nacionalista beütésű mondattal a szöveg, sőt elmondja, hogy beszélt egy Bíró Levente nevű színésszel, aki szintén nemtetszését fejezte ki emiatt. „Dója” is igen részletes, látszik, hogy nem csak azt jelenti, amit mindenképp muszáj. Megjegyzi például, hogy egy Jere nevű hölgy, aki az urológiai klinikán tornatanár, a színházból kifelé menet azt mondta: „Ez a darab megmozgatta a szívem, éreztem, hogy ismét magyar vagyok”.
1975-ben ismét Méhes és a színház kerül fókuszba, ezúttal a Nagyenyedi két fűzfáról jelenti a „Schmidt” fedőnevű ügynök, aki egyébként színész volt, és fontos szerepet játszott a darabban, hogy a turnékon sokan kérdik, vajon hogyan engedélyezhették ezt az előadást, hiszen tele van nemzeti érzelemmel.
Annak a korban komoly következményei lehettek, ha a Secu a pártnak elküldött egy-egy veszélyt, felforgatást jelző esetet. Méhest valószínűleg az mentette meg a következményektől, hogy 1974-ben reaktiválták.
A második beszervezés már sokkal gördülékenyebb
Méhesnek az ötvenes évekből nem maradtak fent a jelentései, a kommunista titkosszolgálat eleve érdektelennek titulálta ezeket. A hetvenes évek közepétől azonban ez megváltozik. Méhes – aki ebben az időben már nyugdíjas, befutott író – elkezdi megbízhatóan szállítani az információkat. Az elsőt Semlyén Istvánról írja 1974. június 4-én, aki köré írócsoport alakult.
A Securitate irata szerint a második beszervezés már nagyon simán ment. 1974-ben ugyanis Méhes kérelmezte, hogy turistaként ellátogasson Kelet-Németországba. (A feljegyzések szerint másodjára kérte. Néhány évvel azelőtt visszautasították, mert nem volt valutája.)
A Securitate lecsapott az alkalomra, és felajánlotta az írónak, hogy amennyiben ügynökük lesz, megkaphatja a kiutazási engedélyt. Méhes ezt elfogadta.
A reaktiválásáról szóló, 1975 május-júniusában pozitívan véleményezett dokumentum szerint 1956-ban Méhest „betegség és lehetőségek hiánya” miatt építették le. (Ez új információ, ugyanis az első beszervezése, majd leépítése után még csak annyit említenek, hogy fekélye volt, és néha gyógyfürdőbe utazott.)
Méhes körülbelül két hónapot töltött feleségével külföldön. Járt Kelet-Németországban és Ausztriában. Egy 1975-ös jellemzésben az áll, hogy nagyon hasznos, lojális ügynöknek bizonyult, értő anyagokat szállított a diaszpórában élő „nacionalista elemekről”, sőt saját rokonáról is, aki Stuttgartban fogadta. Mivel megbízhatónak bizonyult, ráállították a kolozsvári magyar értelmiségre.
Hogy mi történhetett Méhessel, amiért viszonylag könnyen, mindenféle kényszerítés nélkül kezdett együttműködni a Szekuval, nem tudni.
Nagy Elek nem emlékszik különleges nyomásra
Jobban meg szerettük volna érteni, miért adta be a derekát az idősödő író, ezért rákérdeztünk Nagy Eleknél, hogy érezte-e akkoriban, hogy az apjára nyomás nehezedne. Az apátia volt általánosságban érezhető a teljes magyar értelmiségen, válaszolta Méhes fia.
„A hatvanas évektől érezték, hogy egyre komorabb minden. Jól emlékszem a Szabédi-öngyilkosságra (1959 áprilisa – szerk.megj.), amikor apám hazajött Bukarestből, és sokk-szerű állapotban volt. De ezek ilyen idők voltak. A hatvanas években fordult át Kolozsvár román többségűvé, egyre-másra épültek az új negyedek, felszámolták a Hóstátot, majd épült a többi. Állandóan az volt az érzésünk, hogy nincs mit tenni, azt láttam, hogy az idősebbek sem tudják” – mondta.
Nagy Elek szerint evidens volt, hogy ha a Securitate kéri, akkor jelenteni kell: „Apám mondta, hogy ez így működik, ez ellen nincs mit tenni, arra kell vigyázni, hogy az ember ne mondjon semmi terhelőt”. A vállalkozó úgy emlékszik, hogy a hetvenes évek második felében
Oprea őrnagy „körülbelül kéthetente” látogatta meg az apját annak irodájában,
és ő maga is gyakran látta. Az apja azt mondta, ő a Securitate tisztje, „aki a magyar írókhoz szokott járni”.
Méhes tartótisztje 1974 végéig az az Eugen Velea kapitány volt, aki többek között Doina Cornea megfigyelését is irányította. Florin Oprea 1975 elejétől vette át a kapcsolattartást Méhessel.
Nagy Elek nemrég a Krónikának adott interjúban már beszélt Oprea látogatásairól. Kérdésemre, hogy mit ért azon, hogy az őrnagy az írókhoz szokott járni, azt mondta, határozott emléke van arról, hogy az apja és Fodor Sándor író beszélnek arról, hogy jelenteniük kell Opreának, és úgy emlékszik, „Kányádi Sándorról is ezt mondták”. Megjegyzendő, hogy a nyilvánosságban még nem jelent meg arról információ, hogy Fodor vagy Kányádi besúgó lett volna.
„Valahogy tudtuk, hogy ez így működik, ha kérik, akkor jelenteni kell. A másik út a mártíromság lett volna” – mondta Nagy Elek. Ennek ellentmond több más ügynök tapasztalata, például Szép Gyuláé, aki miután dolgozni kezdett, már nem volt hajlandó jelenteni, és nem érték repressziók: intézményvezetői funkciókat is kapott.
„Literat” akcióba lendül
Méhestől első körben azt kérték, mutassa be a Securitaténak részletesen a kolozsvári drámaírók világát. Ezt ő részletesen meg is tette, majd ugyanilyen részletesen mutatta be a Kántor Lajos köré szerveződő irodalmi kört.
Laikus szemmel is látszik, hogy Méhes ezúttal komolyan vette a feladatát, és operatív értékű jelentéseket adott le. Beszervezői már a hetvenes évek közepétől rendkívül értékesnek ítélték az információit.
Méhes nem hiába kapta meg az útlevelet: külföldi utazásairól a következő években rendre jelentenie kellett. Az első, 1975-ös utazása előtt le kellett mennie Bukarestbe, hogy a külföldi hírszerzésre szakosodott ügyosztály (U.M 0920) kiképezze és instruálja.
Méhes németországi és franciaországi útjáról nagyon részletes jelentéssel tér haza: unokatestvére, Löwenstein Réka ismeretségi köréről, illetve néhány, Romániából és Magyarországról kivándorolt személyről. A jelentés több mint nyolc oldalon keresztül taglalja, kikkel és milyen körülmények között találkozott.
Például megemlít egy Világi Kató nevű nőt, akiről Löwenstein azt állította neki, hogy magyar ügynök. Említést tesz egy bizonyos Frank Weberről is, aki Löwenstein szerint a CDU jobbszárnyához tartozik, és aki „ellenséges érzelmeket táplál a szocialista országokkal szemben”.
Megemlít egy bizonyos György Erwint, aki Kolozsváron még György Endre néven élt, és aki az NSZK-ban jól menő pszichiáter lett. Róla Löwenstein azt állította, hogy „egy szocialista állam kéme”, és ezt úgy tudták meg, hogy őt behívták a rendőrségre. Méhes felkeresi a lakásán György Endrét, és egy mini kémjátszmát játszik le vele. György megkérdi, nem akarna-e a Deutsche Wellénél dolgozni, Méhes a kérdést tesztnek értelmezi, amellyel a kérdező felméri, milyen a viszonya Romániához, és természetesen visszautasítja az ajánlatot.
Nem ő az egyetlen gyanús elem, például felhívja telefonon egy Kolozsvárról disszidált, Veress Miklós nevű orvos. A találkozó nem történik meg, de később valaki figyelmezteti az írót, hogy vigyázzon Veressel, mert vagy Románia, vagy Magyarország ügynöke. Ez már Méhesnek is sok, megjegyzi, hogy az emigránsok általában nagyon bizalmatlanok egymással, és valószínűleg ezért látnak folyton ügynököt egymásban.
Bár ez az első külföldi útja, rendkívüli szakszerűséggel összegez minden találkozást. Részletesen beszámol arról, ki kicsoda, hol dolgozik, és kiről feltételezik, hogy ügynök, ki viseltetik ellenségesen Románia iránt.
Azt nem tudni, mennyit hallgat el a beszélgetésekből, de egészen biztosan már itt van olyan, amivel okozhatott kellemetlen perceket román állampolgároknak. Egy jelentés végén például szót ejt egy bizonyos Friedler Gerdáról, aki Romániában született, és a brassói német nyelvű gimnázium igazgatónője volt, mielőtt kiköltözött volna Freiburgba.
Méhes beszámol arról, hogy a nő megkérdi, igaz-e, hogy éheznek Romániában. Hozzáteszi, a nő azt mondja, az itthon maradt rokonoktól kapott ilyen „dezinformációt”. Ezzel Friedler rokonai a Securitate figyemébe kerülhettek.
Közben pedig őt magát is megfigyelik – 1981 júliusában a „Luky” fedőnevű ügynök az Írószövetségben zajló választásokról jelenti Méhes álláspontját.
Egyáltalán nem vigyáz arra, hogy ne kompromittálja azokat, akikről jelent
Méhes több mint száz fennmaradt jelentésében megjelenik az erdélyi magyar értelmiség színe-java. Az első olyan jelentés, amely nagy valószínűséggel kompromittálhatta azt, akiről szólt, az 1975 októberében született. Itt Méhes Könczei Ádámról írt:
„A Korunk folyóiratnak van egy alkalmazottja, aki szervezeti munkával foglalkozik. Alacsony, sovány ember, szemüveget visel. Azt hiszem Könczei Ádámnak hívják. Ez a fiatalember provokatív módon, nacionalista tónusokban beszél nyilvánosan. A buszon hangosan beszél arról, hogy az országban megszüntetik a magyar iskolákat, és úgy hallottam, hogy különböző szerkesztőségekben is odamegy emberekhez gyűlöletet és elégedetlenséget szítani.
Egy alkalommal hozzám is odajött, és arról beszélt, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színháznak turnét kellene szerveznie Moldvában a csángók között, pont az én darabommal, és azt mondta, hogy ezeknek a csángóknak nincs biztosítva a joguk, hogy magyarul beszéljenek.”
Könczeit ekkor már közel két évtizede zaklatta a Securitate. A folklórkutatót elbocsátották állásaiból, élete utolsó tizennégy évében szerkesztő és lapterjesztő volt a Korunknál. Méhes jelentésének végén a tartótisztje megjegyzi, hogy Könczeit egy évvel korábban már megrótták a Korunk vezetőségének jelenlétében.
Viselkedése felbújtásnak minősült, mivel azelőtt a Györgyfalvi negyedben hatvan aláírást is gyűjtött a célból, hogy ottani szülők magyar osztályba írassák gyerekeiket. Velea ismételt figyelmeztetést helyez kilátásba a főszerkesztő jelenlétében, és előrevetíti, hogy amennyiben Könczei nem tanúsít megfelelő viselkedést, úgy a rendőrségnek kellene eljárást indítania ellene nacionalista agitáció miatt.
Méhes más esetekben sem ódzkodik attól, hogy buzgón felhívja tartótisztje figyelmét az „ellenséges elemekre”. 1976-ban például egy kovásznai szanatóriumban összefut egy részeg munkással, aki olyanokat mond, hogy Antonescu idején sokkal jobb volt minden. Az író nem rest ezt jelenteni, hozzátéve, hogy az illető megrögzött reakciós. Annak rendje és módja szerint a tiszt továbbítja is a Prahova megyei szerveknek a jelentést.
Egy másik példa arra, hogy Méhes képes volt elindítani a szervek fantáziáját: 1976 márciusában leírta, hogy a kolozsvári színház irodalmi titkára megemlítette neki, hogy Mircea Micu román író drámát készül írni Avram Iancuról. „Teljesen ellentétes a párt vonalával. Mondhatni legionárius szellemben” – írja Méhes. Ezen a tartótisztje meglepődik, mert Micut megfelelő attitűdűnek ismerték. Micu 2010-ben halt meg, nem tudni, hogy a múlt rendszerben érte-e retorzió.
Méhesnek alapvetően az irodalmi körökről kell jelentenie
Panek Zoltánt két jelentés is negatív színben tünteti fel: először 1976-ban egy bukaresti találkozón állítólag Széles Anna színésznőt szidta, amiért hozzáment Florin Piersic-hez. 1977-ben Méhes egy, a saját irodájában szervezett találkozón arról beszélt Florin Oprea őrnagynak, hogy Panek kifakadt Huszár Sándorra, amiért az nem akart találkozni vele. Banditának nevezte Huszárt, és azt mondta róla, hogy „a rendszer játékát játssza”.
1977-ben Kántor Lajosról is terhelőt mondott: beszámolt arról, hogy felkereste egy Farkas István nevű, kitelepült kutató azzal, hogy olyan folyóiratot szeretne átadni Kántornak, amely a dák-román kontinuitáselméletet cáfoló tanulmányt tartalmaz. Méhes a folyóiratot ugyan nem, de a tanulmányt megszerezte fénymásolatban. A „Rusz Péter” fedőnevű ügynök (vagyis Szőcs István) kapta a feladatot, hogy azt jobban szemügyre vegye.
Másik érdekesség, hogy 1977 júliusában Oprea megbízta Méhest, hogy gyűjtsön véleményeket Balogh Edgárról. Balogh egykori pártfogója volt az írónak, 1944-ben az ő közbenjárására alkalmazták a Világosság laphoz. Az egykori antifasiszta ellenálló ekkor már évtizedek óta kiesett a rendszer kegyeiből, maga is megfigyelés alatt állt.
Méhesnek jó a viszonya Baloghgal, így mentesül azon feladat alól, hogy ő is nyilvánosan diszkreditálja Balogh véleményeit, de a Securitate rááll arra, hogy minél jobban terjedjenek róla azok a negatív vélemények, amelyeket Méhes összegyűjtött. A cél az volt, hogy aláássák Balogh népszerűségét a romániai magyar közvélemény szemében.
Az iratokból kitűnik, hogy mivel széles és kiterjedt a kapcsolati hálója, Méhest előszeretettel használta a Secu a közvélemény formálására. Gyakran bevetették, ha kényelmetlen figurát kellett diszkreditálni. Ilyen megbízást kapott 1977-ben, amikor Király Károly a Szabad Európa Rádióban a magyarok elnyomásáról beszélt.
A sort lehetne folytatni: Méhes mindenféle óvatosság nélkül jelentett több mint 15 éven keresztül. A nyolcvanas évek második felére a jelentések megritkulnak, az iratokból az tűnik ki, hogy az író rákkal küzdött ekkoriban.
Még a legutolsó, 1989 őszén kelt jelentése is terhelő lehet: azt írta Kányádi Sándorról, hogy a Napsugár szerkesztőségében azt mondta, valószínűleg házkutatást tartott nála a Secu, de nem kell félni tőlük, mert Bálint Tibort is bevitték, és vele sem történt semmi.
Kiváló, megbecsült ügynök
Jól jelzi, mennyire megbecsülték, hogy egy 1977-es kérvényben az szerepel, Méhesnek születésnapjára 300 lej értékben vett a Securitate ajándékot. Több más alkalommal is megajándékozták, például szilveszter előtt egy nappal ugyanannyi pénzért „különféle italokat” kapott.
Egy újabb, 1977-es elemzésben ismét megdicsérték a munkáját, és jelezték, kikre kell ráállnia a továbbiakban: Semlyén István, Ditrói Ervin, Bálint Tibor, Beke György, Kántor Lajos. Az elemzés kiemelte, hogy Méhes remekül tud hatni a külföldi látogatókra, gondolkodásukat pozitív irányba befolyásolja.
Megbízták azzal is, hogy ismerje meg a Mester Zsolt orvos-író köré szerveződő irodalmi csoportot (Lászlóffy Aladár, Fodor Sándor és Panek Zoltán vett ebben részt), hasson rájuk, majd érje el, hogy a kör oszoljon fel.
Méhes és a Securitate kapcsolata annyira gyümölcsöző volt, hogy az 1979-es titkosszolgálati jelentésben megemlítik, hogy az író „a mi befolyásunk és dokumentációnkra alapozott” drámát írt, amiben a„szektások”, azaz Jehova tanúinak működését leplezte le. Valószínűleg az Istentelen Ábrahám vígjáték ez a darab.
A családját is felhasználta
Méhes sokszor a családja által elmondottakat is átadta a titkosszolgálatnak. Például 1983-ban a fia, Nagy Elek révén megszerzett szamizdat folyóiratot, az Ellenpontokat adta át a szerveknek. (Az írógépen sokszorosított és magánúton terjesztett Ellenpontokból 8 számot Nagyváradon, az utolsót Budapesten adták ki Ara Kovács Attila és Szőcs Géza, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona vezetésével. Ezekben feltárták és bírálták a romániai kommunista rezsim kisebbségeket elnyomó politikáját. A szerkesztőket a Securitate meghurcolta, bebörtönözte, végül távozhattak az országból a nemzetközi közvélemény felháborodása miatt.)
1977 novemberében arról számolt be, hogy a Napsugár szerkesztőségében Kányádi Sándor és Fodor Sándor
„azzal dicsekedtek”, hogy meglátogatták Márton Áront.
Mindezt a lányától hallotta, Sárkány-Nagy Erzsébet ugyanis a gyermeklap szerkesztőségében dolgozott.
1978-ban Kenéz Ferenc és a saját lánya beszélgetéséről számolt be. Kenéz azt kérdezte Nagy Erzsébettől, mi a véleménye Király Károly leveléről, amit a nyugati sajtóban tettek közzé a magyarokkal szembeni jogsérelmekről. Király levelét 1978 elején tették közzé, nagy port kavart a romániai magyar értelmiség köreiben, Király autójára pedig az év közepén ismeretlen tettes rálőtt fegyverrel. Kenéz, aki egyébként párttag, azt mondja, nem „szabad lustának lennünk, és harcolnunk kell”. A jelentés eredményeként Oprea értesítette a pártot, és engedélyt kért további megfigyelésre.
Méhes leírta a lánya beszélgetését Fodor Sándorral is. Fodor azt mesélte neki, hogy Bajor Andor író „megint nem áll jól idegileg”, és arról beszélt a Napsugár meg az Utunk szerkesztőségében, hogy azért zaklatják, mert magyar.
Sőt 1988-ban arról értesítette Opreát, hogy a lánya találkozott Cs. Gyimesi Évával, aki akkoriban a magyar szakos diákok önkényes kihelyezése ellen tiltakozott, és akit emiatt meghurcolt a titkosszolgálat. Méhes összefoglalója szerint a lányának Cs. Gyímesi azt mondta, hogy erősíteni kell a nemzeti megmaradást a magyar diákokban. Behívta a rektor, aki megfenyegette, de ő nem fél, mert „valakinek fel kell áldoznia magát”.
1987-ben véletlenül találkozott az utcán Makkai László történésszel Budapesten, akinek iskolatársa volt, és akinek akkoriban jelent meg az Erdély történetét feldolgozó monumentális, háromkötetes műve. Méhes leírta, hogy Makkai meghívta egy kávéra, és közben a történész történelemhamisítással vádolta a román felet, illetve Erdélyből kapott fotókat a könyvéhez.
Méhes jelentésének az lesz az eredménye, hogy a Securitate elkezdte keresni, kik és hogyan juttatták el a fotókat a magyar fővárosba, illetve a jelentést azonnal elküldték az I-es osztályra (belügyi hírszerzés) Bukarestbe.
A lendület kitart
Nem látszik a tizenöt év során, hogy Méhes attitűdjében változások álltak volna be. Alapos jelentéseket írt, a kezdeti, 1-2 oldalas írások a ‘80-as évekre sokkal hosszabbá, részletesebbé váltak. Egyes beszámolóit már-már irodalmi igénnyel írta, több helyen a román-magyar viszonyról szóló elmélkedéseit is beleszőtte.
Az utolsó jelentéseket eleve írógéppel írták, az oldalakat akkurátusan, tollal utólag átjavította valaki (valószínűleg Méhes, de ezt persze sosem fogjuk tudni teljes bizonyossággal). A tartótiszt, Oprea csak a fejlécet, valamint a jelentések után foganatosított intézkedéseket tartalmazó sorokat írta ezekre az oldalakra, kézzel. Érdekesség, hogy a dosszié egy 1988-ban magyarul írt jelentést is tartalmaz.
Nagy Elek nem érzékeli a problémát
„Azt hiszem, ismertem apám jellemét, és emiatt meg voltam győződve, hogy nem tett semmi olyat, ami vállalhatatlan volna” – mondta kérdésünkre Méhes György fia, hozzátéve, most már mindenképpen ki fogja kérni az iratokat a CNSAS-tól. A vállalkozó azt mondja, a korban természetes volt, és a hetvenes években ők is természetesnek vették, amikor az apja elmondta, hogy jár hozzá a Securitate, de azt csak a kilencvenes évek közepén vallotta be a családnak, hogy neki is jelentenie kellett.
„Azt mondta, fiam, nem az volt a kérdés, hogy aláírsz-e egy együttműködési nyilatkozatot, mert én a családomért bármit aláírok, hanem az volt a kérdés, hogy életben maradsz-e” – emlékszik vissza Nagy Elek. Azt mondja, egy költő barátjával arra jutottak, hogy a rendszerben három típusú író volt: a pártfunkcionáriusok, mint például Lászlóffy Aladár, nekik jelenteniük kellett munkahelyből fakadólag, a második kategória az olyan, mint Méhes, Kányádi, Fodor Sándor, akiket az ötvenes években valamiképpen belekényszerítettek. Nagy azt azonban nem tisztázta, miből gondolja, hogy Kányádi vagy Fodor jelentett. Erről eddig semmilyen bizonyíték nem került elő.
„Ekkoriban nem lehetett ellentmondani, mert mehettél a Duna-csatornába” – sommázta Nagy Elek. A harmadik típusba szerinte „a mártírok tartoznak, vagy Jézus Krisztus”. Azt viszont elismerte, hogy később voltak példák arra, hogy következmények nélkül lehetett nemet mondani a Secunak, de az ötvenes években még nem.
„Nekem többen szóltak, hogy létezik ez a dosszié, azt hiszem, például Szőcs Géza is mondta, de talán olyasmiket is mondtak, hogy semmi súlyos jelentés nincs benne. Azt gondolom, ha apám karakterére és személyiségére gondolok, hogy ez igaz. Lehet, hogy nem akartam ezzel szembenézni, de most már mindenképpen meg fogom nézni” – mondta a vállalkozó.
A legismertebb szerzők, akiket 2002 óta Méhes György életműdíjjal és debütdíjjal tüntettek ki (a teljesség igénye nélkül): Mózes Attila, Farkas Wellmann Éva, Király László, Fekete Vince, Szőcs Géza, Jancsó Noémi, Sántha Attila, Lövétei Lázár László, Potozky László, Farkas Wellmann Endre, György Attila, Láng Orsolya, Varga László Edgár, Nagy Koppány Zsolt, Egyed Péter, Szálinger Balázs, Dimény-Haszmann Árpád, Kali Ágnes, Láng Gusztáv, László Noémi, Egyed Emese, Székely Örs, Sánta Miriám, Oravecz Imre.
A cikk elkészültét a Thomson Alapítvány támogatta.
