A magyarországi kormánypárti média egy hete azért támadja magyarországi anyalapunkat, az Átlátszót, amiért két két éve részt vett egy olyan projektben, melyet az Átlátszó Erdély vezetett, és mely a magyar kormány határon túlra irányuló támogatásait vizsgálta.
Legutóbb Huth Gergely fogalmazott meg rendkívül súlyos vádakat az Átlátszóval szemben a Magyar Nemzet hasábjain. Mivel a szóban forgó projekthez az Átlátszó Erdélynek, illetve konkrétan nekem is közöm van, ezért úgy érzem, meg kell szólalnom.
Mielőtt elkezdődne az ilyenkor szokásos jelzős cunami, el kell mondanom, hogy én Erdélyben, Kolozsváron születtem, jelenleg is itt élek, és itt nevelem a gyermekeim. A magam eszközeivel foggal-körömmel küzdök azért, hogy jobb legyen Erdélyben magyarként élni, hogy az erdélyi magyar közösség hagyományai tovább éljenek.
Igaz, azok a hagyományok, amelyekhez ragaszkodom – és amelyeket a gyermekeimnek is igyekszem átadni –, nem pont azok, amelyeket Budapestről elvárnának egyesek. Számomra ugyanis az erdélyi magyar identitás legfontosabb összetevője a nyitottság, az empátia, a mássággal szembeni tisztelet és a párbeszéd hagyománya. Én büszke vagyok arra, hogy
mi, erdélyiek a mai napig le tudunk ülni egy asztalhoz beszélgetni,
akkor is, ha történetesen a barikád ellentétes oldalán állunk. (Bár budapesti politikusok az utóbbi évtizedben sokat tettek azért, hogy ez ne így legyen.)
Bár gyakran előfordul, hogy vitapartnereinkkel nem értünk egyet, azonban ilyenkor ellenérveken gondolkodunk, nem pedig azon, hogyan lehet partnerünkre minél több jelzős szerkezetet zúdítani. Ez egy olyan erdélyi hagyomány, amelyet Budapesten is lehetne éltetni.
De térjünk a tárgyra: miért kell a magyarországi támogatásokról írni?
Az Átlátszó Erdély tényfeltáró lap, egyik fő célja a közpénzek elköltését átláthatóvá tenni. Egyrészt mert úgy gondoljuk, az adófizetőknek joguk van tudni, hova kerül a pénzük, másrészt mert nem lehet hatékony közpolitikákat megfogalmazni átláthatóság, vita, érvek és ellenérvek ütköztetése nélkül.
Nem csak a magyarországi támogatásokra fókuszálunk: évek óta pereskedünk az RMDSZ-szel annak érdekében, hogy végre megtudjuk, mire költi azt az éves támogatást, amelyet a bukaresti kormány folyósít az erdélyi magyar közösségnek. (Különös, de ennek épp azok az olvasóink örülnek, akik máshol azt kifogásolják, hogy miért foglalkozunk a magyar kormány támogatásaival.)
Folyamatosan írunk az erdélyi magyar önkormányzatok gazdálkodásáról, illetve részt vettünk egy olyan projektben is, amely EU-s pénzek felhasználását monitorozta. Ebből a körből
nyilván nem hiányozhatnak a magyar kormány támogatásai.
A kormánypárti lapok által kifogásolt projekt egyike azoknak a sorában, amelyeket az Átlátszó Erdély vezetett, és amelyek a magyarországi támogatási rendszert monitorozzák. Korábban írtunk a Kárpát-medencei focitámogatásokról, tavaly a magyarországi parlamenti választások monitorozására is volt határon átnyúló projektünk, az erdélyi műemlék-épületek felvásárlását is figyelemmel követtük, és további hasonló projekteket tervezünk.
Én magam a magyarországi támogatásokról még a második Fidesz-kormány előtt kezdtem el írni az azóta megszűnt Transindex újságírójaként. Emlékszem, annak idején a Fidesz jelenlegi prominens politikusai nemcsak forrásaink voltak, hanem konkrétan segítettek is felgöngyölíteni egy-egy, a szocialista kormányhoz fűződő ügyet. Akkoriban nemhogy kifogásolták, de meg is köszönték, ha írtunk egy-egy gyanús projektről. Dehát ez ilyen, az idők változnak.
Tudomásom szerint az Átlátszó Erdély az egyedüli médiaorgánum, amely évek óta folyamatosan és módszeresen monitorozza a Bethlen Gábor Alap által megítélt támogatásokat, illetve úgy általában a magyarországi támogatási rendszert, és
igyekszik rávilágítani az itt tapasztalható problémákra.
Ezt nem azért tesszük, mert ellenezzük azt, hogy a magyar kormány anyagilag támogassa a határon túli közösségeket. Sőt! Nagyon hálásak vagyunk az utóbbi évtized példa nélküli támogatásáért. Ezeket a fejlesztéseket más forrásból nem lehetett volna finanszírozni.
Úgy gondolom, az erdélyi magyarság számára egyedülálló lehetőséget jelentett az, hogy egy ideig három nagy pénzforrás – Bukarest, Brüsszel és Budapest – is rendelkezésre állt a közösség felzárkóztatásához.
Ez a pár évig tartó, talán soha vissza nem térő konjunktúra egyben óriási felelősség is. Az erdélyi magyar és a budapesti döntéshozók felelőssége, hogy ezeket a pénzeket olyan projektekre költsék, melyek csökkentik a jól ismert strukturális hátrányokat, amelyekkel ez a közösség küszködik, és ezáltal segítik a közösség hosszú távú boldogulását Erdélyben.
És akkor ezzel el is érkeztünk a problémákhoz. A legfontosabb észrevétel, hogy a magyar kormány által megítélt támogatások átláthatatlanok. Eleve számos forrás áll rendelkezésre,
a döntések nem követnek egy koherens, mindenki számára érthető fejlesztési elképzelést.
Vagy ha létezik is ilyen elképzelés, az kívülálló számára nem érthető. A programok, kiírások, döntések listáját böngészve sokszor az az érzésünk támad, hogy pillanatnyi ötletek vezérelték őket. Vannak itt jól ismert, a közösség számára valóban hasznos projektek, amelyeknek örülünk.
Előfordulnak azonban olyan – sokszor milliárdos nagyságrendű – támogatások is, amelyek láttán felszalad a szemöldökünk, amelyeket az erdélyi magyarok sosem kértek, és amelyek közösségi értelmét a legélénkebb fantáziával sem tudjuk elképzelni.
Támogatásokkal kapcsolatos kérdéseinkre rendszerint nem kapunk választ. A Bethlen Gábor Alap vezetői interjút sosem adnak, az alap adatigényeinkre néha válaszol, néha nem (de inkább nem). A kedvezményezettek általában elzárkóznak a válaszadás elől. Foghíjas pályázati dokumentációk, sok terepmunka, elejtett félmondatok: így dolgozunk, amikor egy nagyobb képet szeretnénk összerakni ezekről a támogatásokról.
Nem tudunk arról, hogy a pályázatok tartalmaznának olyan számokat, amelyekkel mérni lehet, hogy egy-egy projekt teljesíti-e a kitűzött célokat. Ahogy arról sem tudunk, hogy a magyar kormány bármikor átvilágította volna ezeket a projekteket. Ha volt is ilyen audit, azok végeredményéről semmit nem tudunk,
látszólag minden a legnagyobb rendben van.
Márpedig nem kell könyvvizsgálónak lenni, hogy lássuk, egy-egy forint azért néha elgurul. Hogy egyebet ne mondjak, a magyar kormány 4 év alatt mintegy 7,45 milliárd forinttal (kb. 20 millió euró) támogatta egy erdélyi médiatröszt létrehozását. A tröszt eredetileg azzal a céllal indult, hogy alapjaiban megújítja és fenntartható pályára állítja a halódó erdélyi magyar sajtót, miközben „aggályosan figyelnek arra, hogy a pénz ne folyjon el”.
A bőkezű támogatások azonban elapadtak, a médiatröszt a nyomtatott sajtótermékeit megszüntette, alkalmazottainak 70 százalékát utcára tette idén januártól. Korszerű és gazdaságilag fenntartható lett-e az erdélyi magyar sajtó? Hát izé. Elfolyt a pénz? Igen. Vajon meg fogja-e vizsgálni az adományozó, hogyan költötték el a támogatásokat, miért csak pár évnyi működésre volt elegendő 20 millió euró? Valószínűleg nem.
Más, talán sokkal kézzelfoghatóbb példa: öt évvel ezelőtt egy akkoriban magyar állami érdekeltségű entitás, a Manevi Zrt. megvásárolta a Pannónia szálló épületét Szatmárnémeti központjában. A hotel az erdélyi szecesszió talán legszebb példája, és azért került romos állapotba, mert a korábbi tulajdonosoknak nem volt pénzük a szakszerű felújításra.
Amikor a magyar állam színre lépett, szinte mindenki fellélegzett: ki más állíthatná vissza a hotel régi pompáját, mint a magyar kormány? Akkoriban úgy tűnt, hogy a kormány szinte korlátlan pénzforrások felett rendelkezik. Csakhogy az épület felújítása azóta sem kezdődött el, és nagy a veszélye annak, hogy ha nem avatkoznak be sürgősen, akkor majd le kell bontani.
Hazaáruló az, aki aggódik ennek az épületnek a sorsáért,
és szeretné ha a Manevi Zrt. betartaná az ígéretét? Sok más hasonló esetet tudnék sorolni, de minek. Mert az egyedi eseteken túl a helyzet makroszinten igazán riasztó: a legutóbbi népszámlálás részleges eredményei azt mutatják, hogy az erdélyi magyar közösség lélekszáma tíz év alatt több mint 200 ezer fővel csökkent, éppen csak meghaladja az 1 milliót.
Ez a fogyás számottevően nagyobb, mint a román többség esetében, a magyarság aránya Romániában 6,7 százalékról 6 százalékra csökkent. Ráadásul a jövő sötét: az erdélyi magyar társadalom elöregedett, az átlagnál kevésbé iskolázott, ezt a hátrányt pedig ledolgozni közel lehetetlen, állítják társadalomtudósok.
Ez a fogyás olyan társadalmi-gazdasági kontextusban történt, melynél kedvezőbbet nehéz elképzelni: az utóbbi tíz évben Romániában csökkenni látszanak az etnikai feszültségek, a magyar kormány számolatlanul tolja Erdélybe a pénzt, a magyarság politikai képviselete szinte állandóan kormányon van, a gazdaság és az életszínvonal folyamatosan növekszik. Itthon és külföldön is olyan lehetőségek nyíltak meg az erdélyi magyarok előtt, melyekről korábban álmodni sem mertek. Mi sem áll távolabb tőlem, hogy
a magyar kormány nemzetpolitikáját tegyem felelőssé ezért a fogyásért.
A probléma pontosabb definíciójához sokkal több adatra és nagyon sok közös gondolkodásra van szükség. Az azonban világosan látszik, hogy ha nem csak mantraként ismételgetjük a szülőföldön maradás szlogenjét, hanem valóban cél a fogyás megállítása, akkor alaposan meg kell vizsgálni, hogy az elmúlt tíz évben ki mit rontott el a támogatások, fejlesztések, stratégiák terén. Ebben a párbeszédben a magyar kormánynak kiemelt felelőssége, helye van.
A közösségemért felelősséget érző erdélyiként ezért gondolom, hogy nemzetpolitikáról, a magyar kormány támogatásairól, azok társadalmi hatásairól, akár konkrét projektek sikeréről vagy kudarcáról igenis beszélni kell. Akár a tényfeltáró újságírás eszközeivel, akár más eszközökkel.
A továbbiakban pontszerűen válaszolnék Huth Gergely azon vádjaira, melyekre a támogatásokat összegző újságírói projekt vezetőjeként válaszolni tudok.
„Vegzálta” a határon túli magyarokat ez a projekt?
Ez nézőpont kérdése. Sokan vannak akár Erdélyben is, akik azt szeretnék, ha a magyar kormány támogatásairól inkább nem beszélnénk. Ők nem ritkán a támogatások kedvezményezettjei, akiknek megfelel a jelenlegi status quo. Vagyis az, hogy így-úgy lobbizva nagy összegű támogatásokat lehet kapni minimális kontroll mellett. Fentebb bőven kifejtettem, miért gondolom azt, hogy közérdek fűződik ezeknek a támogatásoknak a megismeréséhez.
Hatósági (és alighanem titkosszolgálati) figyelem középpontjába kerültek a „leleplezett” magyarok Romániában?
A szerző itt nem pontosítja, mit is ért „figyelmen” és „leleplezésen”, így nehéz erre a vádra válaszolni további részletek ismerete nélkül.
Születtek sajtócikkek a román sajtóban az Erdélybe irányuló magyarországi támogatásokról? Természetesen. Például az arról szóló anyagunk, hogy hogyan vált az RMDSZ a Fidesz szatellitpártjává, melyet a szóban forgó projekt keretén belül írtunk, azóta is referenciaként szolgál: a román sajtóban, közbeszédben rendszeresen hivatkoznak rá.
Arról azonban nem tudunk, hogy a magyar kormány által támogatott erdélyi magyar projektet kifejezetten emiatt a támogatás miatt lehetetlenítettek volna el adminisztratív vagy titkosszolgálati eszközökkel. Amennyiben Huth Gergelynek vagy bárki másnak vannak ilyen információi, közölje velünk, utánanézünk.
Ide kapcsolódik, hogy Kolozsvárról nézve sokan aggódunk, amikor azt látjuk, hogy a magyar kormány hazaárulónak, nemzetbiztonsági kockázatnak és egyebeknek címkéz mindenkit, aki külföldi támogatásokban részesül.
Ha ugyanis a román kormánynak jutna eszébe hasonló hecckampány, akkor az erdélyi magyar civil szféra, a sajtó, egyházak és kiemelten az RMDSZ alapítványai kerülnének elsőként célkeresztbe – pontosan azért, mert a magyar kormány anyagi támogatását élvezik. Nagyon kíváncsi lennék, milyen érvek mentén tiltakozna a magyar kormány egy ilyen esetleges listázás ellen. Hogy a magyar modellt nem ér másolni?
Ki finanszírozta ezt a projektet?
A határon túli támogatásokról szóló projektet az IJ4EU nemzetközi tényfeltáró alap finanszírozta összesen 47 200 euró értékben. A projekt vezetője (lead partner) az Átlátszó Erdély volt, partnereink: Átlátszó (Magyarország), Oštro (Szlovénia és Horvátország), az Investigatívne centrum Jána Kuciaka (Szlovákia) és a Centar za istraživačko novinarstvo Srbije (Szerbia).
A kiírás nyilvános volt, arra bárki pályázhatott bármilyen témával. A támogató részéről semmilyen elvárás vagy nyomásgyakorlás nem volt a tartalommal kapcsolatban. A támogatás ténye minden anyagunkban szerepel, a konkrét összeget a projekt indulásakor és az éves beszámolónkban is feltüntettük.
A pénzalap fő támogatója az Európai Bizottság, emellett az Open Society Foundations és a Fritt Ord Foundation. Nem érthető, miért gond Huth számára az, hogy ezt a projektet „Brüsszel” finanszírozta, amikor ország-világ figyeli mosolyogva, amint a magyar kormány szabadságharcos tagjai bokázni járnak Brüsszelbe a várva várt uniós támogatásokért. Ha a magyar kormány kapja, akkor jók az EU-s pénzek?
Végezetül egy észrevétel: Huth Gergely anyagából az tűnik ki, hogy a támogatásokkal kapcsolatos titkolózás célja a határon túli magyarság védelme. Hogy a magyar kormány pont akkor jár el felelősen, ha ezeket a támogatásokat homályos körülmények közt, suba alatt folyósítja a kedvezményezetteknek. Erről annyit szeretnék mondani, hogy az információk, melyek alapján dolgoztunk,
a mai napig szabadon elérhetőek a Bethlen Gábor Alap oldalán,
azokat kis türelemmel bárki ugyanúgy összerakhatja, mint mi. Arról nem is beszélve, hogy a nagyobb beruházásokat előszeretettel avatják fel politikusok. Nehéz úgy tartani titokban a támogatások összegét, az erdélyi beruházásokat, hogy közben Szijjártó Péter és Orbán Viktor ezekkel kampányol az RMDSZ mellett.
És persze súlyos hiba alábecsülni a szomszéd titkosszolgálatokat, és azt hinni, hogy alapvetően a sajtóból értesülnek arról, hogy mi történik az országban. A romániai titkosszolgálatokról épp a napokban jelentetett meg egy fontos tényfeltáró videót a Recorder – ebből képet lehet alkotni arról, hogy milyen hatalommal, képességekkel rendelkeznek.
Végül pedig a magyar kormány segítségéről. Amikor elnézzük Budapest külpolitikai „sikereit” az utóbbi években, akkor itt Kolozsváron eléggé elbizonytalanodunk, kell-e nekünk a magyar kormány segítsége.
Félő, hogy ha még sokat segítenek, akkor abba belepusztulunk.
Borítóképen Orbán Viktor magyar miniszterelnök. Fotó: Orbán Viktor Facebook-oldala
