Foggal-körömmel ragaszkodik a román állam a Bánffyak igényelte erdőkhöz: azt is visszaperelte, amit 12 éve visszaszolgáltatott. Az újraállamosítás alapja egy vérbeli koncepciós per.
1952-ben a Román Népköztársaság nyolc év kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra ítélte az 59 éves Bánffy Dánielt. Ő akkor már bő tíz éve Magyarországon élt: eleinte főnemesként és miniszterként a rózsadombi villájában, majd a magyar állam családostól kitelepítette egy jászapáti húsraktárba. A második per és ítélet itt érte, már ha egyáltalán tudomást szerzett róla.
A per ügyirata, a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) archívumában P007028 számon nyilvántartott dosszié sok részlete arról árulkodik, hogy
a volt politikus ellen lefolytatott büntetőeljárás mintaszerű koncepciós per volt:
- jogtalanul indították, hisz 1946-ban ugyanazon vádak alól jogerősen felmentették, újabb bizonyítékok pedig nem kerültek elő;
- egyszer sem tettek valós erőfeszítést Bánffy Dániel meghallgatására, ami azt mutatja, hogy az államnak nem a történtek valódi feltárása volt a célja;
- a perújítási kérelmében az ügyész azt állította, hogy a védelem tanúinak vallomását korábban nem is kellett volna figyelembe venni;
- a vád tanúi bevallották, csak hallomásból tudják, mivel fogadta Bánffy Dániel a Palotailvára bevonuló magyar katonákat, mert ők maguk kevéssé vagy egyáltalán nem tudtak magyarul;
- a védelem tanúit csak azzal a feltétellel hallgatta meg a bíróság, hogy vallomásuk a tényálláson nem változtathat, azt legfeljebb az enyhítő körülmények megítélésénél veszik figyelembe.
Az, hogy Bánffy Dánielt háborús bűnökre történő felbujtás vádjával ítélték kényszermunkára és teljes vagyonelkobzásra,
a mai napig súlyos következményekkel jár:
2018-ban erre az ítéletre hivatkozott a Giurgiu megyei törvényszék, amikor – már jogerősen – úgy döntött, visszaveszi az állam tulajdonába azt a több mint 9300 hektár erdőt Maros megyében, amelyet 2007-ben több évnyi pereskedés után visszaszolgáltattak Bánffy Dániel örököseinek. A két per közötti 11 évben az állam megtagadta az első jogerős ítélet végrehajtását: az erdőt nem telekkönyvezte a Bánffy-örökösök nevére.
A báró unokája, a Fehér megyei Fugadon élő Bánffy Farkas kezeli a kiterjedt család romániai restitúciós pereit és vagyonát (mintegy 800 hektár erdőt és szántóföldet), amely 2018 közepén az öt százalékát sem érte el annak, amit a család visszakövetelt, nyilatkozta a Krónikának. A Kelemen-havasokban összesen 35 ezer hektár erdőt igényeltek vissza.
A 2018-as újraállamosítási ítéletre hivatkozva idén már a Fehér megyei prefektus is sorra nyeri a pereket Bánffy Farkas ellen, ezek alapján érvénytelenítették az általa kezelt kisebb területek (45 hektár legelő, 23,75 hektár erdő, egy 9 és egy 40 hektáros szántóföld) birtokleveleit. Három másik, összesen 35 hektárnyi erdő visszaszolgáltatását is érvénytelenítették, egyelőre alapfokon.
A visszaállamosítást az akkori Maros megyei prefektus, Vasile Oprea kezdeményezte. A Bánffyaknak kedvező, 2007-es jogerős ítélet után Oprea négyszer kért perújrafelvételt a legfelső bíróságon, ötödjére sikerült, 2014-ben, arra hivatkozva, hogy a 9300 hektár erdőt Ratosnya, Gödemesterháza és Palotailva környékén a román állam nem a kommunista államosításkor sajátította ki, hanem az 1952-es bírósági ítélet nyomán kobozta el.
(Mi több, a prefektus azzal az indokkal helyeztette át a pert a Maros megyei Szászrégenből Giurgiuba, hogy Maros megyében magyarok is élnek, és a magyarok a grófok leszármazottaiként 9323 hektár erdőt igényeltek vissza, írja a Krónika. Vagyis a prefektus és az indoklását elfogadó legfelső bíróság veszélyforrásnak tekinti a térségben élő magyar közösséget.)
Annak megállapítására, hogy a 2014-es perújrafelvétel és a 2018-as ítélet indoklása egy 1952-es formális vagyonelkobzással mennyire helytálló, több szálat is meg kell vizsgálni:
- hogy a hivatkozás az 1952-es perre és ítéletre volt az egyedüli különbség a négy sikertelen és az utolsó, sikeres perújrafelvételi kérelem között;
- hogy a Giurgiu megyei törvényszék 2018 júliusában egyáltalán miért tartott irányadónak egy 1951-52-es kirakatpert;
- hogy mikor és milyen körülmények között fosztotta meg vagyonától a román állam Bánffy Dánielt;
- hogy miből látható laikus szemmel is az 1951-52-es per koncepciós jellege.
Kezdjük a legutolsóval: az Átlátszó Erdély kikérte és megkapta a CNSAS-tól a per ügyiratát (itt megtekinthető). Ebben az ügyész azzal vádolta a Bánffy-család losonci ágához tartozó bárót és két alkalmazottját, hogy 1940 őszén, a magyar hadsereg erdélyi bevonulásakor uszító beszédeket mondott Palotailván, minek következtében
„gyűlölet támadt az együtt élő lakosság ellen, románokat tartóztattak le, kínoztak, és utasítottak ki”.
Az 1946-os periratok ennél részletesebb leírást tartalmaznak. Abban az ügyészség azt rója fel, hogy az impériumváltással érkező magyar katonákat szeptember elején Bánffy Dániel, illetve fűrészüzemének mérnöke, Páter Ernest és az ő felesége, Páter Ida fogadta a település központjában, a báró és Páter Ida pedig azt mondta a katonák és az összegyűlt helyiek előtt, hogy a románok kiszúrtak a magyarokkal, megalázták őket, húsz évnyi román uralom alatt kiszipolyozták ezt a tartományt, de most eljött a bosszú és a visszafizetés ideje – azaz a magyar lakosságot a román ellen hergelték.
A nagyobb hatás kedvéért – jegyzi meg a vádirat – Páter Ida el is sírta magát, és megpuszilta a magyar tiszteket. Páter Ernestnek azt róják fel, hogy a katonaság bevonulásakor a Bangra üzem udvarán tartott hasonló szellemű beszédet az ott összegyűlt tömegnek: eleget szenvedtünk 22 évig, és eljött a bosszú ideje.
A beszédektől feltüzelt magyarok csapatokba verődtek, és a magyar katonákkal együtt még aznap elkezdtek románokat letartóztatni és bántalmazni. A vádirat kilenc letartóztatott személyt sorol fel, akiket bevittek a gyár udvarára, sorba majd falhoz állították őket, hogy azt higyjék, le fogják őket lőni. Másfél óra múlva katonák vették körül őket, oszlopokba rendezték és elmasíroztak velük Valea Ilvei településre (ilyen néven nem sikerült mostani térképen beazonosítani). [Ez nem település, mint ahogy a vádirat sugallja, hanem a Marosba ömlő Ilva patak völgye, pontosította Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]
Éjfélre értek oda, a területen már sok magyar katona és civil tartózkodott, és felsorakoztatták őket, háttal a Marosnak. Egyiküket, Vasile Cifet kivették a sorból, pár száz méterre lévő szigetre vitték, ahol magyarok várták lapáttal, kötéllel, vedrekkel. Vasile Cifet ingujjra vetkőztették, és miközben ő kegyelemért könyörgött, folyamatosan ütötték. Két vádlott lökdöste, és mivel Cif azt hitte, fel fogják akasztani, megszökött és eltűnt a sötétben. Rálőttek, de nem találták el.
A többiek kezét hátrakötötték, és a kezüknél fogva felakasztották őket a környező fákra. Ha elájultak, vizet locsoltak rájuk. A bántalmazások után, reggel visszavitték őket a Bangra gyár udvarára, ahol bezárták őket egy szobába, és ismét megverték őket. A bántalmazások nyomán két személy meghalt. Mikor a többieket másik településre szállították (nem derül ki, hova), két nevesített vádlott és más, azonosítatlan személyek azt kiáltották feléjük, hogy vizet se adjanak nekik, és akasszák fel őket.
A vádirat szerint a bántalmazások később is folytatódtak: szeptember 26-án behívták Pavel Croitorut az üzem irodájába, ahol az egyik vádlott, Buta Ferenc és a perben nem szereplő Poitinger Ferenc kövekkel és fával ütötte. Ezeket a tetteket és az ilyen tettekre történő uszítást
az ’50-es évek romániai jogrendje háborús bűntettként könyvelte el, amelynek büntetése automatikusan vagyonelkobzással járt.
Az uszítás vádját helybenhagyó 1952-es bírósági ítélet végrehajtási rendeletében azonban egyáltalán nem szerepel Bánffy Dániel vagyonának elkobzása. Ez egyrészt erősíti az egész per kirakat jellegét, másrészt jelzi, hogy a román hatóságok nemcsak azt tudták, hogy nincs akit letartóztatni, mert Bánffy évek óta nem járt az országban, hanem azt is, hogy nincs amit tőle elkobozni. Földbirtokai és kastélyai nagyon is az országban voltak, de azokat a román állam évekkel korábban kisajátította:
- egyrészt az 1945-ös földreform kisajátított minden, 50 hektárnál nagyobb birtokot, és minden földbirtokos számára csak egyetlen kastélyt vagy udvarházat hagyott meg lakóhelyként;
- másrészt az 1948-as alkotmány kimondta, hogy az erdők (ahogy az altalajkincsek, források, folyó- és állóvizek, stb.) az állam tulajdonát képezik.
Az adminisztratív hanyagság nem egyedül abban nyilvánul meg, hogy a végrehajtási rendelet nem mond semmit a vagyonelkobzásról vagy egyáltalán a Bánffy-birtokok akkori jogállásáról.
A bíróság se 1946-ban, se 1951-52-ben nem tartotta fontosnak, hogy helyesen vagy legalább következetesen tüntesse fel Bánffy és Páterék nevét. A házaspárt hol Paterként, hol Páterként, hol Peterként említik az iratok, Bánffy Dániel neve pedig Bamfi Danielként, Bánfyként, Banfiként, Bandiként és Banfiiként is szerepel. [Páter Ernest csak az iratokban használta Ernestként a nevét, egyébként Ernőként volt ismert, mondta el Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]
Ki volt Bánffy Dániel?
Az 1893-ban Nagyenyed közelében, Fugadon született Bánffy Dániel 1917 és 1940 között erdélyi birtokain gazdálkodott, kiterjedt erdői mellett Palotailván fűrészüzemet működtetett, átépíttette a fugadi Bánffy-kastélyt, nyaralót építtetett Maroshévízen a tágabb családnak. Az 1940-es impériumváltáskor az Erdélyből behívott 35 politikus egyikeként került be a magyar Országgyűlésbe, ahol társaival megalakította az Erdélyi Pártot. December 30-án földművelésügyi miniszterré nevezték ki, a tisztséget több, egymást követő kormányban 1944. március 22-ig, a német megszállásig töltötte be.
Románia 1944. augusztus végi kiugrása után, szeptemberben Bánffy haladéktalan fegyverszünetet követelt Budapesten Erdély érdekében. A nyilasok elfogták, halálra ítélték, végül barátai szöktették meg a fogházból. Nem sokkal később a Vörös Hadsereg is letartóztatta. A magyarországi kommunista hatalom 1951-ben telepítette ki családjával együtt egy jászapáti húsüzembe. Később balesetet szenvedett, lebénult, 1955-ben hunyt el Budapesten.
Tehát Bánffy már a Vörös Hadsereg 1944-es bevonulásakor sem tartózkodott Erdélyben. A periratokból kiderül, a román hatóságok jól tudták, hogy Magyarországon él, a neki szóló idézéseket rendre a dési néptanács kapujára tűzték ki.
1951-ben azért vádolták meg ismét Bánffy Dánielt,
illetve egykori faipari vállalkozásának, a Bangra Részvénytársaságnak mérnök gondnokát és feleségét, mert a főügyész 1950 júliusában kérte az 1946-ban ugyanezen ügyben Kolozsváron született felmentő ítélet törlését. Akkor 24 személyt helyeztek vád alá, közülük kettőt ítéltek el; 1951-ben már csak és célzottan a „felbujtókat” vádolták meg.
Bánffy Dániel egyik pernél sem volt jelen, egyszer sem volt védőügyvédje, a teljesen hiábavaló idézéseken kívül az ítéletvégrehajtási rendelet az egyedüli irat a perben, amely akar valamit Bánffy személyétől: letartóztatni és a jilavai börtönbe zárni.
1946-ban mai fogalmaink szerint villámgyorsan zajlott le a per: szeptemberben állította össze a vádiratot az ügyész, a kolozsvári táblabíróság pedig október 4-én, illetve 8-án tárgyalta úgy, hogy 8-án már ítéletet is hozott. Bánffy Dánielt elég egyszerű indokkal mentette fel: jóval több tanú mondta, hogy Bánffy Endre [korábban Andrásnak fordítottuk a periratokban szereplő Andrei-t, Bánffy Farkas szerint mindig is az Endre nevet használta – frissítve: 2019. 06. 28.] vagy épp mindketten üdvözlőbeszéddel fogadták az 1940-ben Palotailvára bevonuló magyar katonaságot, mint ahányan azt, hogy Bánffy Dániel tartotta a beszédet. (Az 1951-52-es eljárás során már Páterék is azt állították, hogy Bánffy Dániel mondott üdvözlőbeszédet.)
Az 1946-os bíróság szerint az 1940. szeptember 11-i bevonulás éjszakáján követte el a magyar katonaság a román lakosok elleni atrocitásokat helyi magyarok közreműködésével (a második, 1951-52-es perben Páterék azzal érveltek, hogy csak pár nappal a bevonulás után, és nem a településre be-, majd tovább vonuló reguláris hadsereg, hanem a később érkezett kémelhárítási egységek követték el, akik nem hallhatták a bevonulókat üdvözlő beszédeket), viszont a helyi agresszorok közül csak kettőt tudott a tanúvallomások alapján biztosan beazonosítani, őket el is ítélte.
Felmentette azokat a vádlottakat is a felbujtás vádja alól, akikkel mindkét per a legtöbbet foglalkozik: Páter Ernest mérnököt és a feleségét is arra hivatkozva, hogy a tanúvallomások alapján biztosan felidézhető szavaik nem voltak alkalmasak háborús bűntettekre való felbujtásra. Szavaikat a bíróság azért sem tartotta pontosan felidézhetőnek, mert ügyvédjük bebizonyította, hogy
a vád ellenük valló tanúi nem vagy alig értettek magyarul, információik a beszédekről hallomásból, másodkézből származtak.
Ugyanez derül ki a vád három tanújának 1952 márciusában rögzített vallomásából is, ezek már csak a beszédekre koncentrálnak. Egybehangzóan állítják, hogy a magyar katonák 1940. szeptember 7-én vonultak be Palotailvára.
Az alkalomból beszédeket tartottak a fűrészüzem kapujánál a község lakosai és a településre érkezett katonák előtt, mondja vallomásában Alexandru Radu erdész, aki szerint az elején Bánffy Dániel és Bánffy Endre szólalt fel, de nem tudja megmondani pontosan, melyikük volt az első. Utánuk következett Páter Ida, de egyikük beszéde sem volt uszító, jegyzi meg az erdész. A katonák egy része a községben maradt, egy része továbbment.
Érdekes, hogy az erdész fenntartja az 1947. márciusi vallomását is, amely szerint Bánffy báró is ott volt a kínzások kezdeményezői között, de ő ezt csak hallomásból tudja, és nem is tudja megmondani, ki volt ennek az információnak a forrása.
Először Bánffy Endre beszélt, utána Bánffy Dániel, majd a többiek, vallotta Grigore Cif földműves, a vád másik tanúja 1952-ben. „Én nem nagyon ismerem a magyar nyelvet, és nem emlékszem, miről beszélt Bánffy Dániel báró. Bánffy Endre beszédéből azt jegyeztem meg, hogy azt mondta, 22 évig élt az erdőben a románoktól való félelmében. Szerintem a bárónak ez az állítása nem igaz, mert neki az erdőben, Zsirka völgyében volt a háza, mert szenvedélyes ivó volt, ami több alkalommal is megnyilvánult, amikor a községbe jött, berúgott. Arra nem emlékszem, hogy Páter Ernest vádlott beszélt volna, arra emlékszem, hogy Páter Ida beszédet tartott, amelyben azt mondta, hogy 22 évig szenvedett a románok miatt. Nem tudtam megérteni, pontosan mit szenvedett el, mert nem tudok jól magyarul” – áll Grigore Cif vallomásában.
Ő is fenntartja marosvásárhelyi vallomását, miszerint a beszédek tartalmát azok elmondásából ismeri, akik akkor mellette álltak, ugyanis megkérdezte őket, hogy mit mondanak a felszólalók.
A magyar hadsereg bevonulásakor Bánffy Endre, Páter Ida és Eftimie román pópa tartott beszédet, állította 1952-es vallomásában Pavăl Croitoru munkás. Szerinte is arra panaszkodott Bánffy Endre, hogy a románok miatt kellett az erdőben élnie és csak puliszkát ennie, és szerinte sem volt ez igaz: ott volt a háza az erdőben, mivel részegessége okozta szégyen miatt a testvére, Bánffy Dániel inkább ott tartotta az erdei házban. A beszéde viszont nem volt uszító, állítja Croitoru. [Bánffy Endre és Dániel nem testvérek voltak, hanem másodfokú rokonok, pontosította Bánffy Farkas. Frissítve: 2019. 06. 28.]
A tanú szerint Bánffy Dániel is tartott beszédet, de ő addigra elment a helyszínről, így azt sem tudja, Páter Ernest beszélt-e. Páter Ida beszédét viszont hallotta, ebből az üdvözlésre emlékszik és arra, hogy üldözték a románok, mást nem értett belőle. Fenntartja 1947-es vallomását és azt a vélekedését, hogy minden a bárók és a fűrészüzem vezetésének tudtával történt. Ezt arra alapozza, hogy a letartóztatásokat és kínzásokat végrehajtó civilek és katonák a gyár irodájában gyülekeztek, onnan indultak el, illetve oda hívták be a nem sokkal később letartóztatottakat.
A Páter-házaspár története
az ügyben azért válik fontossá, mert míg a végig távollevő Bánffy Dániel 1952-es elítélésével a bíróság csak példát statuálni tudott, addig a Marosvásárhelyen élő Páteréket bebörtönözte, és mint politikai elítéltekre rájuk nem vonatkozott az 1953-as amnesztiarendelet sem.
Mivel ténylegesen volt vesztenivalójuk, 1946-ban és 1951-ben is ügyvédet fogadtak, aki eljárásbeli érvekkel is megpróbálta védeni őket, amelyek még inkább rávilágítanak az 1951-52-es per kirakat jellegére.
(Perújrafelvételt jogerősen lezárult büntetőperekben csak a vádlott kérhet, az ügyészség nem, érvelt ezzel a büntetőjogi elvvel a Krónikában Rózsa József ügyvéd, a Bánffy-örökösök képviselője bő hatvan évvel később, amikor a Maros megyei prefektus felújította a 9323 hektárnyi erdőt visszaszolgáltató polgári pert.)
A főügyész az 1950-es újratárgyalási kérelmét azzal indokolja, hogy 1946-ban a bíróság nem annak alapján kellett volna döntsön, hogy a tanúvallomások ellentmondtak egymásnak, hanem csak a vád tanúinak kellett volna hitelt adjon,
akiknek a vallomása összhangban van a vádlottak provokatív viselkedésével, politikai álláspontjával és társadalmi státusával:
Bánffy Dániel „földesúr, a sovén kizsákmányoló osztály tagja”, Páter Ernest a Bangra gyár vezetésének tagja, Páter Ida a „sovén fasiszta Nőszövetség lelkes vezetője” volt. Igazságtalannak tartja, hogy megússzák két ember halálát és többek megkínzását azok, akiket a vád tanúi egyértelműen felbujtóként azonosítottak, és akiknek a szavaiból kiderült, hogy ellenséges érzelmekkel viseltettek az 1940-ig regnáló román hatalommal szemben, áll az ügyész indoklásában.
A Páter házaspár ügyvédje az 1951-ben indult eljárás elején technikai érvekkel szeretné elérni, hogy ha már újratárgyalják az 1946-ban lezárt ügyet, akkor ők is hozhassanak új bizonyítékokat. Ezek az érvek azt is mutatják, hogy maga az 1950-es perújrafelvétel sem lehetett teljesen jogszerű:
- időközben eltörölték azt az 1946-os törvénycikkelyt, amely alapján perbe fogták, majd felmentették őket;
- a helyette érvénybe lépett jogszabály bonyolultabb és szigorúbb, ami a bűncselekmény megállapítását és a kiszabható büntetést illeti (ezért kéri, hogy a felrótt cselekményeket sorolják más büntetőjogi kategóriába);
- és legfőképp: az akkori eljárási szabályok nem rendelkeztek az újratárgyalás módjáról (ezért kéri, hogy a tárgyalás eljárásai érvényesüljenek, azaz hallgassák meg a vád tanúit – ne csak az írásba adott vallomásaikat vegyék figyelembe – és védeleméit is).
1951-ben a bíróság csak azzal a feltétellel volt hajlandó meghallgatni a védelem új tanúit, hogy vallomásuk nem cáfolhatja a vádakat, az általuk mondottakat a bíró legfeljebb enyhítő körülményeknek tekinti.
A vádlottak felmentési kérelmében a tartalmi védekezés, vagyis a vádlottaknak kedvező tényállás rögzítése mellett sokatmondó az utolsó bekezdés, amelyben a vádlottak és az ügyvéd – az összes addigi ideológiai frázissal és hűségnyilatkozattal együtt – épp csak ki nem mondják,
de tulajdonképpen körbeírják, hogy ez az egész újratárgyalás koncepciós per:
az igazságügyi törvény ugyan nem szabályozza, hogyan kell egy ilyen perújítást lebonyolítani, és főként a vádlottak bűnösségéről nem rendelkezik – érvelnek, de ha a kolozsvári táblabíróság úgy találja, hogy köti őt valamennyire a legfelső bíróság újratárgyalásra vonatkozó rendelete, és ezért el kell, hogy ítélje a vádlottakat, ebben az esetben kérik, hogy minősítse át a terhükre rótt cselekedetet álhírterjesztésre, és csak a minimális büntetést szabja ki, annak végrehajtását pedig függessze fel. Vagyis explicite feltételezik, hogy amiatt nyilvánítják őket bűnösnek, hogy a legfelső bíróság újratárgyalást és ezzel kvázi kötelező ítéletet rendelt el.
Kérelmüket a kolozsvári táblabíróság nem hallgatta meg, és az ügyet ítélethozatal céljából a bukaresti törvényszék illetékességi körébe utalta. A végkifejlet 1952 második felében már Bukarestben zajlott. Páteréket megfosztották a szabadlábon védekezés lehetőségétől, a jilavai börtönből vitték át őket a tárgyalásokra, ahol hivatalból kirendelt ügyvéd védte őket. Az iratokból ekkor derül ki, hogy tulajdonképpen ők sem tudnak jól románul: a bukaresti törvényszék tolmácsot kért az igazságügyi minisztériumtól.
1952. december 3-án Páter Ernestet három, Páter Idát négy év szigorított fegyházra és tíz évnyi polgári jogvesztésre ítélte, Bánffy Dánielt pedig nyolc év kényszermunkára és tíz évnyi polgári jogvesztésre. Mindhárom vádlott esetében teljes vagyonelkobzást rendelt el, sőt perköltségként száz-száz lej megfizetésére kötelezte őket.
A dosszié utolsó irata a legfelső bíróság büntetőjogi részlegének 1953. április 16-i ítélete, amelyben az ötfős bírói tanács elutasítja Páter Ida perorvoslati kérelmét. A bíróság ezt két nappal korábban tárgyalta Páter Ida jelenlétében, ekkor az ügyész alaptalannak nyilvánította a kérelmet, a hivatalból kirendelt ügyvéd pedig nem indokolta a kérelmet, mert nem talált a törvénynek megfelelő indokot az 1952-es ítélet megsemmisítésére. Az elutasítás mellett a bíróság 50 lej perköltség megfizetésére kötelezte Páter Idát.
Azt bizonyára az ítéleteket kimondó bírák sem gondolták, hogy egyszer majd ezekre hivatkozva tagadja meg a román állam a Bánffy-erdők visszaszolgáltatását. A jelenkori perek furcsaságait újabb cikkekben igyekszünk feltárni. A visszaállamosító ítéletekkel szemben a Bánffy-örökösök Strasbourgban készülnek fellépni.
