A tanárok szeme előtt, keze alatt alakul át teljesen az oktatás, de még ők se tudják, mivé. Interjú Ferencz Éva angoltanárral.
Ferencz Évával, a kézdivásárhelyi Nagy Mózes Elméleti Líceum angoltanárával beszélgettünk a világjárvány következményeiről, hatásáról a gyerekekre, pedagógusokra, illetve a romániai oktatási rendszer digitális átszervezéséről. Beszélgetésünkkor még csak tíz nap telt el az iskolai oktatás hirtelen felfüggesztése, március 10. óta.
A tanügyminiszter, Monica Anisie április 6-án nyilatkozott először hosszabban a sajtónak, de konkrétumokat továbbra sem mondott. Megköszönte a tanároknak és a tanulóknak, hogy feltalálták magukat az iskolai oktatás felfüggesztése után. Kellemesen meglepődött, hogy egyes tanfelügyelőségek igyekeznek kitalálni valamit a digitális eszközökkel nem rendelkező diákok számára. A diákok, tanárok, szülők szervezeteit megkérdezve rájött, hogy szükség van a digitális távoktatás egységes szabályozására.
Annyit árult el, hogy a diákok több mint 60 százaléka tudott a távoktatáshoz csatlakozni, és a minisztérium civil szervezetekkel közösen próbálja elérni azokat, akiknek ehhez nincs eszközük. Felszólította azokat a tanárokat, akik eddig nem kapcsolódtak be, hogy tegyenek meg mindent azért, hogy aktív és stabil kapcsolatot alakítsanak ki a diákjaikkal.
Hogy könnyebben összeálljon a nagy kép
A leggazdagabb erdélyi önkormányzat, a kolozsvári április 7-én döntött arról, hogy másfél milió lejből tíz hüvelykes táblagépet vásárol 2098 olyan diáknak, akit eddig eszközhiány miatt nem értek el online. A kolozsvári önkormányzat fenntartotta közoktatási intézményekben 37 538 diák tanul.
Mihez kezd ilyen körülmények között egy székelyföldi kisváros angoltanára? Most mindenki áldozatot hoz, válaszolta Ferencz Éva, és rajtunk múlik, hogy ez az áldozat ne váljon fölöslegessé. A saját és diákjainak környezetére érzékeny tanár már óhatatlanul azon gondolkodik, hogyan néz majd ki az oktatásunk a járvány után.
Mikor, milyen hivatalos eligazítást, segítséget kaptál/kapott a tanítási intézményetek a tanítás felfüggesztéséről?
A konkrét eligazítások időrendben:
- Március 10-én a déli órákban az iskola igazgatósága közölte a szolgálati beosztást, amely szerint 4-5 pedagógus fog napi szolgálatot teljesíteni az iskolában.
- Március 12-én érkezett a tanfelügyelőségi közlemény.
- Március 15-én Facebook-csoportban kaptunk értesítést az iskola vezetőségétől arról, hogy az újonnan bevezetett szükségállapotra való tekintettel nem kell szolgálatot teljesítenünk az iskolában.
- Március 18-án ugyancsak a tanfelügyelőség továbbította a minisztérium újabb közleményét.
- Március 19-én az iskola emailben értesített a tanfelügyelőség honlapjáról elérhető online oktatási segédanyagokról, platformokról, valamint a Tanítók Háza honlapján található segédanyagokról.
Mindeközben persze „felrobbant” kicsit az egyébként eléggé pangó Facebook-csoportunk. Az infós kolléga létrehozott az iskola honlapján egy lecketárat, ahová a kollégák által beküldött anyagokat a diákjaink számára is elérhetővé tette. A digitális világban jártasabb kollégák ugyancsak a Facebook-csoportban osztották meg a használhatónak vélt online lehetőségeket.
Mire volt elég az egy napnyi „haladék”, milyen volt március 10. a sulitokban?
A március 9-i határozatot követő napot a kézdivásárhelyi körzethez tartozó pedagógusok „házon kívül” töltötték, éppen módszertani napunk volt március 10-én. Egyáltalán nem meglepő, hogy ez a nap nem hozott eligazítást, a módszertani köröket vezető tanfelügyelők éppen olyan tájékozatlanok voltak, mint a pedagógusok.
Jellemző módon fentről jövő döntést, eligazítást várt mindenki. Bár már sejthető volt, hogy az elkövetkező időszak kemény kihívások elé állít, elmulasztottuk a lehetőséget, hogy kihasználjuk ennek a nulladik napnak a kitűnő lehetőségét arra, hogy együtt próbáljunk elébe futni a reánk váró megmérettetésnek.
[wp_ad_camp_1]
A határozat szerint az iskolák önállóan döntenek a távoktatás hogyanjáról. Volt idő erről a kollégákkal egyeztetni? Mennyire tudtok egymás között kommunikálni, együttműködni az új helyzetben?
A kollégák közti kommunikáció gyakorlatilag átköltözött a Facebook-csoportba, illetve telefonon és Messengeren tartjuk a kapcsolatot. Többé-kevésbé sikerült intézményi szintű munkamódszert kitalálni, még ha ez nem is nevezhető sikertörténetnek.
De azért továbbra is nagyjából mindenki magának vágja az ösvényeket ebben a reánk szakadt digitális dzsungelben, ami a jelen helyzetben már azért is nagy luxus, mert rengeteg energiát pazarolunk arra, hogy egyénileg fedezzük fel azokat az utakat, amelyeket egy másik kolléga – netán másik iskola – sikeresen megoldott.
[irp posts=”29129″ name=”A koronavírus akutizálta az oktatási rendszer krónikus betegségeit”]
Folytatódott-e az iskolában a munka a tanárok jelenlétében, vagy ez is abbamaradt március 11-től, esetleg rögtön online folytatódott? Mivel, hogyan kísérleteztek az új helyzetben?
Az első tíz nap alatt nagyjából sikerült kialakítani egy online is működő tanmenetet. Az elemi osztályokban interaktív feladatlapok, digitális tanulószobák, világhálós felületek segítségével tanítunk, szerencsére itt a kapcsolattartás is egyszerűbb, mert minden osztálynak volt már működő Facebook-csoportja, ahová könnyű volt beilleszkedni. A nagyobb diákok már önálló internetfelhasználók, velük könnyebben meg lehetett szervezni az online találkozásokat.
Leginkább a zoom.us, a G Suite és a Microsoft Teams szolgáltatásait vesszük igénybe. Elsőbbséget élveznek a vizsgatantárgyak, és amennyire lehetséges, hagyományos értelemben vett órát tartunk, leckét adunk le ezekből a tantárgyakból.
Milyen sajátos körülmények között tanítasz? Milyen akadályait tapasztalod a távoktatásnak? Milyen eszközöket, módszereket tudsz használni? Mennyire kell a szülőkre támaszkodnod, van energiájuk, idejük segíteni? Hogyan reagálnak ők a helyzetre?
Én angolt tanítok, ami a jelen helyzetben többszörösen előnyös. Egyrészt, mert az idegennyelv oktatásában már a bajt megelőzően is intenzívebben használtuk a digitális eszközöket, forrásokat. Másrészt, mert óriási online elérhető forrásanyag áll a rendelkezésünkre, és a kialakult helyzetből adódóan egyre több tankönyvforgalmazó teszi ingyenessé a digitális tankönyveit.
Ami alapvetően sajátossá teszi a helyzetet, az a bizonytalanság. Nem tudjuk kötelezni a gyerekeket arra, hogy „látogassák” az óráinkat, hiszen nem tudhatjuk, hogy mennyire áll rendelkezésükre az ehhez szükséges laptop, okostelefon, internet. Vagy nem kell-e kisebb testvérére vigyáznia, hiszen nem minden szülő dolgozik otthonról. Nem tudhatom, hogy az eltervezett óra ideje alatt nem lesz-e áramszünet, internetkiesés – a megnövekedett adatforgalom velejárója.
Nem tudom, hogy ebben a helyzetben mire van nagyobb szükség. A tanterv szerinti leckékre, vagy arra, hogy a gyerekek érezzék, nincsenek egyedül, találkozhatnak az online térben a barátaikkal, kimondhatják a félelmeiket, feltehetik a kérdéseiket.
Amelyekre aztán megpróbálok a magam legjobb tudása, felkészültsége szerint válaszolni, annak ellenére, hogy tudom, érzem, nekem is szükségem lenne valakire, aki eligazit, aki megmondja, hogy mikor, hogyan fog véget érni ez a tanév, hogy mi lesz a vizsgákkal, az osztályozással, és egyáltalán, mi lesz velünk.
[wp_ad_camp_2]
Ebben a helyzetben én azt érzem, hogy olyan „leckéket”, tartalmakat kell bevinnem, amelyek megkönnyítik átvészelni ezeket a napokat, heteket. Prezentációkat, rövid videókat, szöveges dokumentumokat szerkesztek, amelyben összefoglalom a „tanóra” legfontosabb pontjait, a tartalmakhoz vezető linkeket, és ezeket elküldöm a gyerekeknek óra előtt vagy után.
Igyekszem minél több online tanulási lehetőséggel megismertetni őket. Sparknotes, Khan Academy, Kahoot! hogy csak párat említsek a kedvenceim közül. Olyan feladatokat – kihívásnak nevezem – adok, amelyben ők is használhatják az okos eszközeiket, videót készítenek, közös Google dokumentumot szerkesztenek, virtuális fehér táblát használnak.
Bár nehéz a bizonytalanra tervezni, mégis próbálok projektmódszert alkalmazni, legalább egyhetes projekteket lefuttatni, hogy legyen eleje és vége, meg sikerélménye is a diáknak. Grazing on the go, ahogy az angol mondaná. Azt hiszem, most próbáljuk élesben kikísérletezni, milyen is lenne az iskola, az oktatás agilis megközelítésből.
[irp posts=”29044″ name=”Ledönti a lábáról a gazdaságot a koronavírus, de gyorsan felépülhet”]
Arra nincs rálátásom – jobban mondva rálátásom éppenséggel van: amikor a szülő végigsétál a csemetéje mögött, mialatt órán vagyunk – hogy mennyi ideje, energiája, hozzáértése van a szülőknek a gyerekeiket segíteni. Azt gondolom, hogy ezt egyik napról a másikra nem is várhatjuk el tőlük.
Egyrészt van, aki dolgozik. Vagy ha nem dolgozik, akkor elfogadja, hogy most az iskola beköltözött a nappalijába, dolgozószobájába, a család közös életterébe. Elképzelem azt a családot, ahol most hirtelen 2-3 gyerek foglalkoztatását kell biztosítani 7/24-es időkeretben, egy lakónegyedi tömbházlakásban. És akkor még nem beszéltünk a megsokasodott házimunkáról, a főzésről, a folyamatos pánikhangulat kezeléséről.
Időre van szüksége a családoknak is, hogy ehhez az újfajta életstílushoz hozzászokjanak, hiszen nem csak iskolából áll a világ. Lehet, hogy nagyobb gond kezelni a nagyi hiányát, az örökmozgó/lázadó/szerelmes/depressziós kamasz térigényét, mint azt, hogy megtanulja-e a holnapi leckéjét a gyerek. Főképp amikor azt sem tudjuk, hogy mit hoz a holnap.
Mit gondolsz a folytatásról?
Tervezni kell. A sokk első hullámai lefutottak, és látható, hogy pár hétnél hosszabb távra kell készülnünk. Azok a közösségek lesznek a „nyertesei” a helyzetnek – ha egyáltalán lehet nyereségről beszélni –, akik gyorsan összezárnak, stratégiát dolgoznak ki, és megpróbálják egységes álláspontról kezelni a helyzetet.
Az unos-untalan szembefutó „social distancing” mantrázása helyett a social solidarity-t választani. Felmérni, hogy milyen erőforrásai vannak az adott közösségnek, hol vannak a gyenge pontjai, és ezek alapján kialakítani egy működési formát.
Mert arról azért ne feledkezzünk meg, hogy vannak olyan pedagógusok, akik egyáltalán nem ismerik ki magukat a digitális világban, és vannak olyan gyerekek, akiknek nincs lehetősége csatlakozni hozzá. Rájuk is gondolnunk kell, mert hanem pillanatok alatt szakad szét a közösség, és azok a gyerekek, akiket eddig az iskolaelhagyás veszélye fenyegetett, most végképp elszakadhatnak a tanulástól.
Azt kellene tenni, amivel kezdenünk kellett volna: adni egy hetet magunknak, hogy megszervezzük a munkát az online felületeken. És ezt vagy megtesszük saját kezdeményezésből, vagy várhatunk, és aztán ujjal mutogathatunk a felettesekre, de ezzel csak a felelősséget tudjuk lerázni magunkról, a veszteséget mindenki magának fogja elkönyvelni.
Lehetnek-e pozitív hatásai az oktatási rendszerre a kényszerhelyzetnek az által, hogy rámutat számos problémára, másokra esetleg már megoldásokat is nyújt?
Van ez a Mátrix Morpheusának tulajdonított „what if I told you…”:
Március 16-án generáltam a mémet, és komolyan gondolom. Lehet, hogy a koronavírus teszi majd fel a koronát az I. ipari forradalom szükségleteihez alakított oktatási rendszerre. Lehet, hogy most fog végérvényesen platformot váltani az oktatás. A nagy nemzetközi nyelvvizsga-rendszerek ebben előttünk járnak, már tudnak online vizsgára készíteni, tudnak online vizsgáztatni, és mindezt nagy százalékban mesterséges intelligencia segítségével.
Nem azt mondom, hogy ez a Kánaán, de annak valahogyan véget kellene vetni, hogy a gyerekek harmincasával ülnek 6-8 órát egymás háta mögött, velük szemben pedig áll egy felnőtt, és beszél.
A kényszer most olyan lehetőséget teremtett számunkra, amiből, ha jól élünk vele, nagyon jól jöhetünk ki. Lehet, hogy lesz áldozat – például a most tanítók és iskolába járók nemzedéke, de ez az ilyen horderejű átalakulásokkal jár.
Sőt: nagy valószínűség szerint az áldozatot akkor is meg fogjuk hozni, ha a járvány lecsengésével visszaáll minden a régi kerékvágásba. Csak akkor teljesen fölösleges lesz az áldozat.
[irp posts=”29111″ name=”Vendégmunkások: nem azért jönnek haza, hogy megfertőzzenek minket”]
Jelen helyzetben ragaszkodjanak a tananyag tantervi tanításához a pedagógusok, vagy egészen másra lenne most szükség: esetleg sajátos, egyéni és csoportos kompetenciák fejlesztésére tananyagtól függetlenül?
Mint már fentebb említettem, lehet, és a vizsgatárgyakból kell is tantervi tananyagot tanítani, hiszen valamilyen formában le kell majd zárnunk ezt a tanévet. De itt is van lehetőség, és ahogy tapasztalom, igény is alternatív tartalmakra.
A kicsikkel egyszerű, ők játékos videóleckéket kapnak, interaktív oldalakra vezetem őket. A nagyobb osztályokban önismereti, csoporterősítő, problémamegoldó, kreatív készségeket, kritikus gondolkodást, médiaismeretet, általános műveltséget fejlesztő foglalkozásokat tervezek – és ezeket több-kevesebb sikerrel véghez is visszük.
Most azt tanuljuk, hogy a lecke szó nem azt jelenti, hogy van egy tankönyv és mellé 50 percből álló időblokkok. A lecke azt jelenti, hogy nyitott szemmel járok, és megpróbálok többet megérteni magamból, mint amennyit a rólam összegyűjtött adatokból a Google tud.
A gyerekek számára mennyire rémisztő a helyzet? Van példa arra, hogy nagyon rosszul viselik?
Székelyföld érdekes univerzum. Itt van ez a mém (nem én készítettem), sok mindent elmond arról, hogy miként reagáljuk le a jelenlegi helyzetet.
A tréfát félretéve, leginkább a tömbházban lakó, nagy mozgásigényű kicsik, meg a végzős, 8. és 12.-es diákjaink vannak nagy nyomás alatt. Ami érthető is, mert eltelt tíz nap, és mi, felnőttek sem tudunk semmit, amivel bíztathatnánk őket. Nem tudunk iskolai, megyei, minisztériumi szinten működő krízis-munkacsoportokról, vagy, ha léteznek, nem értesülünk róla.
Arra most már kezdenek rájönni a gyerekek is, hogy ez nem egy minivakáció, amit két nemzeti ünnep közé beiktatunk, hogy a turizmus is fejlődjön. Sok mindent olvasnak, sok mindent hallanak, és vagy kapnak segítséget, eligazítást a szüleiktől, vagy nem. Most kezdik felmérni a kijárási tilalommal járó kényelmetlen helyzetet. Most lenne a legnagyobb szükségük a támogatásra, de most van erre legkevesebb ideje a felnőtteknek.
Pedagógusként mennyire nehéz a helyzet, amelyre reagálni kell? Egyrészt ott van maga a karantén, a szülők munkahelyi helyzete, félelem a betegségtől, másrészt a tanulók otthoni szociális, gazdasági helyzete.
Székelyföld köztudottan gazdaságilag az egyik legelmaradottabb vidéke az országnak. Rengeteg családból dolgozik külföldön legalább egyik szülő, aki most hazajön, és nem tudni, mi lesz vele. Akik itthon dolgoznak, azoknak sem sokkal jobb a helyzetük. Minimálbérért, külföldi érdekeltségű cégnél/gyárban töltik az idejüket, és valószínűleg rettegnek attól, hogy ha tovább romlik a helyzet, akkor a lohn-rendszerben működő gyárak is kénytelenek lesznek bezárni.
Csak remélni merem, hogy ezeknek a családoknak van még egy falusi gazdasága, ahová visszahúzódhatnak, s ha nehezebben is, de képesek lesznek magukat fenntartani.
[wp_ad_camp_3]
Mit lehet tudni a suliban a tanév további alakulásáról? Milyen időintervallumra próbáltok berendezkedni?
Semmit. Az ég adta világon semmit. Mint már jeleztem, a projektmódszerrel próbálok boldogulni. Hétről hétre tervezek, kicsit olyan ez, mint amikor a fiatal házaspár moduláris bútort vásárol. Hogy elég kezdetnek egy asztal meg egy kanapé, aztán ha van még lehetőség, akkor bővíthető.
Minden online órán a tankönyvből és a mellé csatolt foglalkoztató dokumentumban kiemelek 1-2 témához illeszkedő szöveget, feladatot, hogy annak is legyen lehetősége gyakorolni, aki nehezebben fér hozzá az internethez. Alapvetően az az érzésem, hogy az évszázadnál hosszabb lesz ez a félév…
Milyen egyéb tényezőkre fontos most odafigyelni személyes és állami szinten?
Globális és lokális szinten figyelnünk kellene arra, hogy pár nap alatt fenekestől felfordult, megváltozott a világ rendje. És hiába teszünk úgy, mintha minden visszatérne a régibe valamikor, ez nem fog megtörténni. Itt most egy újabb harmadik világ van kialakulóban, és ez a harmadik világ nem a hagyományosan vett földrajzi térben alakul, hanem a felhőben, a virtuális térben.
Annak, aki résen van, talán egyszer-az-életben lehetőséget is nyújthat, de aki nem tud felzárkózni – és gondoljunk bele, hogy Romániában ma is 50 000 fölött van azoknak a háztartásoknak a száma, ahol nincs áram, vagy mi történik ilyenkor a moldvai csángó iskolákban –, az lehet, hogy végképp leszakad a világról.
Jó lenne arra is figyelmet fordítani, hogy a pedagógus is ember. A digitális oktatás útvesztője mellett van családunk, vannak gyerekeink, unokáink, idős szüleink, akiket el kell látnunk, vagy akiket nem láthatunk, akikért aggódunk. És igen, van egy munkaközösségünk, vannak tanítványaink, akikkel csak az online térben találkozhatunk, vagy még ott sem. És ők is hiányoznak, értük is aggódunk.
Gondolom, nem csak én szembesültem vele, hogy 8-10 órát ülök a laptop előtt, összefolyt a hétköznap a vasárnappal, és csak azért tudom minden nap elölről kezdeni, mert tudom, hogy a rutin segít áthidalni ezt az embert próbáló időszakot, aminek bármennyire próbálom mosolyogva az ellenkezőjét mondani a gyerekeknek, nem látom a kimenetelét. Vannak terveink, félbemaradt projektjeink és kétségeink, hogy vajon testvér, mi a jó úton megyünk?
A nyitóképet Ferencz Éváról Antal Szabolcs készítette, az Udvartér Alkotótábor közreműködője.
