Az Átlátszó Erdélynél olyan cikkeket igyekszünk írni, amelyek hiteles információkkal segítenek az érintett közösségnek jobb döntéseket hozni. Ennek fényében időről időre meg is szoktuk vizsgálni egy-egy cikk utóéletét.
Most azt vizsgáljuk meg, mi történt, mióta nyilvánosságra hoztuk, hogy Méhes György a múlt rendszerben lelkesen jelentett a Securitaténak: 1974-89 között több mint száz jelentést írt. Ezek egy része az alanyokra nézve kompromittáló információkat tartalmazott.
Írói kultuszát fia, a Magyarországon meggazdagodott, NER-közeli Nagy Elek vállalkozó mesterségesen duzzasztotta nagyra az elmúlt bő húsz évben. Közben tudott róla, hogy apja együttműködött a romániai titkosszolgálattal, még ha azzal nem is volt feltétlenül tisztában, hogy ez az együttműködés milyen mélységeket ért el. Nagy Elek támogatja a hazai magyar irodalmi életet, apja írói nevét viseli az általa finanszírozott összes kolozsvári irodalmi díj.
A cikket megdöbbenéssel fogadta a romániai magyar nyilvánosság
– egy része. A kommentelő olvasók egy része egyszerűen nem hitt a szemének, a dokumentumoknak, az azokban szereplő tényeknek. Arról, hogyan működik a megerősítési torzítás – figyelmen kívül hagyjuk a meglévő hiedelmeink számára kihívást jelentő tényeket, hogy koherens és stabil világképet őrizzünk meg –, Sipos Zoltán főszerkesztőnk írt hírlevelet. Hírleveleinkre itt lehet feliratkozni, érdemes:
A hivatalos nyilvánosság, azaz az erdélyi magyar sajtó zöme egyáltalán nem, vagy csak napokkal, hetekkel a cikkünk publikálása után számolt be róla valamilyen formában. Azoknak az újságoknak, kereskedelmi és közszolgálati csatornáknak a többsége, amelyek korábban rendszeresen tudósítottak a Méhes György-díjak átadásáról, vagy éppen Nagy Elek szponzortevékenységeiről, vagyis ezeket közösségünk említésre méltó eseményeiként tartották számon, Méhes György besúgói múltjáról hallgat.
Múltfeltáró cikkünkről a Transtelex közölt gyors összefoglalót, majd napokig csak magyarországi könyves blogok foglalkoztak vele. Az RMDSZ lapja, a Maszol.ro három héttel később közölt publicisztikát az ügyről, amikor a Transtelexen már sorozatban szólaltak meg írók, költők, történészek.
Az Erdélyi Médiatér Egyesület kötelékébe tartozó lapok és rádiók közül egyedül a Krónika volt az, amely több nap elteltével, az irodalomtörténész Balázs Imre Józsefet megszólaltatva közölt anyagot. Balázs szerint a szekus múlt napvilágra kerülése nem kellene befolyásolja Méhes irodalomtörténeti recepcióját, mert ő eleve „nem számított nonkonformista szerzőnek vagy ellenállónak”.
„Elválasztanám tehát a magam részéről az irodalmi életmű olvasását és a morális példaként való kezelést vagy a kultuszépítést. Továbbra is olvassunk Méhes Györgyöt, de ne készüljenek Méhes György-bronzszobrok, és szerencsés volna, ha nem lennének a továbbiakban, a vele kapcsolatos információk napfényre kerülését követően róla elnevezett díjak ‒ mint ahogy Szilágyi Domokos-díjat sem osztottak ki az utóbbi évtizedben emlékeim szerint, vagy nincsenek róla iskolák elnevezve”
– nyilatkozta Balázs a Krónikának.
Az E-MIL még detektívkedik
Méhes kiterjedt besúgói ténykedéséről az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnöke, Szántai János azt nyilatkozta a Transtelexnek, hogy le fognak ülni, és a maga mélységében fogják megvizsgálni az ügyet, valamint a szervezet éves közgyűlésén is megtárgyalják. Az első adandó alkalommal le fognak ülni Nagy Elekkel, és eldöntik, hogy megváltoztatják-e a szervezet Méhesről elnevezett ifjúsági irodalmi pályázatának nevét.
Szántai megjegyezte, hogy az írót dekonspiráló cikkünk egyoldalú, ami Méhes irodalmi értékét illeti, mert nem idéztük be róla olyan szerzők véleményét, mint Csoóri Sándor, Sütő András, Szőcs Géza vagy Faludy György. Itt megjegyezném, hogy igyekeztem objektív maradni annak a vitának a bemutatásában is, amelyet Méhes 2002-es Kossuth-díja robbantott ki, és ugyanúgy nem idéztem mondjuk Tamás Gáspár Miklóst, aki akkor ezt írta az Élet és Irodalomban:
„Hogy kellett-e Lexi bácsinak, ennek a bájos vén kujonnak és megélhetési vérdilettánsnak Kossuth-díjat adni, nem tudom; elvégre sok rossz író és sok protekciós kapta meg már a díjat (egész szocialista brigádokról nem is beszélve).”
Az Átlátszó Erdélynek több EMIL-tag is jelezte, hogy hamarosan valóban megtartják az éves közgyűlést. Az írószervezet tagjai szeptember elején fognak összegyűlni Sztánán, és akkor döntenek majd a hogyan továbbról.
Ami a történészi szakmát illeti,
Novák Csaba Zoltán, a Nemzeti Kisebbségkutató vezetője nyilvánult meg elsőként. Facebook-bejegyzésében kiemelte, hogy Méhes valóban antiszemita és romaellenes szövegeket közölt a Keleti Újságban, utána pedig az együttműködést választotta a múlt rendszerben a kommunista titkosszolgálattal. Mint ilyen, szerinte nem lehet követendő példa a társadalom számára:
„A fő kérdés szerintem az, hogy ilyen múlttal lehet-e valaki egy közösség, a társadalom példaképe, alapítvány, díjak névadója, ezzel követendő példakép, a közélet Panteonjába emelt személyiség? A válaszom az, hogy NEM. MGy lehet a totalitárius ideológiákkal szemben megalkuvó, emberileg elbukó (akár még szimpatikus vagy sajnálatra méltó) hős, antihős példája, de nem hiszem, hogy követendő modell lenne. Ha lett volna egy mély kanosszajárás, szembenézés részéről (én ilyet nem láttam), az árnyalhatná a képet.”
László László történész, tanár a hetek után is érezhető kétkedésre reagált: részletesen írt a Securitate besúgói hálózatáról és annak működtetéséről. Sok hiteles forrást jelöl meg, ahol ezekről lehet olvasni. Rámutat, hogy a cikkünkben szereplő dokumentumok miért támasztják alá minden kétséget kizáróan azt, hogy Méhes György a Securitate termékeny besúgója volt.
Maga Nagy Elek is azt ígérte, történészt fog felkérni, hogy objektíven vizsgálja meg az apja dossziéját, amit előzetesen nem kért ki, a cikkünk megjelenését követően mi küldtük el neki. A Transtelexnek küldött válaszából nem derül ki, hogy miért nem tartja tárgyszerűnek azt, ahogy cikkünkben bemutattuk az apja ügynökmúltját, illetve az sem, hogy ő maga átolvasta-e a dosszié anyagát. Az sem derült ki, talált-e a feladatra azóta szakembert, és ha igen, ki az. Eddig egyetlen történész sem kifogásolta Méhes-cikkünk egyetlen állítását sem.
Nagy azt állítja, hogy több, általa mondott kijelentés sem úgy hangzott el a vele folytatott beszélgetésben, ahogyan a cikkben idéztem, és elmondja, azok szerinte hogyan hangzottak el. Amikor Nagy Elekkel Budapesten találkoztam, jelezte, hogy nem egyezik bele, hogy rögzítsük az interjút, de nagyon részletesen legépeltem a válaszait. Ő ott és akkor nem jegyzetelt.
Hogy miért járna „közegészségi” haszonnal
az állambiztonsági iratok felfedése, arról Stefano Bottoni történésszel beszélgetett a Transtelex. Szerinte a múltfeltárásból megerősödve kerülhet ki egy kisebbségi társadalom, de ehhez nemcsak az kell, hogy a csend, hallgatás, illetve az inszinuációk és vádaskodások helyett a tudományos, szakszerű megközelítés domináljon, hanem az is, hogy a közösség merjen szembenézni két súlyos dologgal is.
Az egyik, hogy prominens tagjai közül sokan működtek együtt a kommunista titkosszolgálattal és az állampárttal egyéni előnyökért (pozíció, karrier, utazások) cserébe. A másik, hogy a régi polgári elit több tagját azzal bírta együttműködésre a Securitate, hogy kompromittáló adatokat lehetett előszedni róluk az 1940 és 1944 közötti magyar uralom időszakából.
„A második bécsi döntéssel, avagy az »utolsó magyar világgal« kezdődő (geo)politikai és erkölcsi ámokfutással az erdélyi magyar közvélemény máig nem tud és nem is akar szembesülni. Mert éppen a »magyar világ« alatt és a magyar hatóságok aktív, gyakran kifejezetten lelkes közreműködésével történhetett meg Erdély jelenkorának legnagyobb katasztrófája: az észak-erdélyi zsidók deportálása 1944 késő tavaszán. Ez az »ősbűn« terheli meg Méhes György történetét is”
– áll a történész szavait összegző cikkben.
Nem számít, hogy ki kollaborált?
A Méhes-cikk témát szolgáltatott számos publicista, kutató, értelmiségi számára az elmúlt hetekben. A Transtelexen Vida Gábor író, a Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője arról írt, hogy őt elszomorítja a „lapos és üres moralizálás”, amely szerinte a Secus-dossziék felbukkanása után következik.
Úgy véli, mindenki megfogható egy totalitárius rendszerben, és kollaborálásra kényszeríthető. Másrészt nem kell csodálkozni azon, hogy voltak, akik hittek a rendszerben, bár igaz, a Securitatéval kollaborálni magyarként rosszabbul néz ki. Utólag az életmű szempontjából sem számít szerinte, hogy ki mit csinált az elnyomó rendszerben.
Erre a relativizáló cikkre Juhász-Boylan Kincső válaszolt a Mérce oldalán. Kárhoztatja az erdélyi prózaírót, amiért az össze akarja mosni az áldozatokat azokkal, akik a rendszerből hasznot húztak:
„Nem hiszem, hogy lapos és üres moralizálás a helytelen tettek helytelenítése. Nem gyöngeség azt mondani, hogy bizonyos dolgoknak soha nem szabadott volna megtörténniük, és azért dolgozni, hogy ne is történhessenek meg többet – és nem mutat erőt az, aki hallgat, és másokat is hallgatásra biztat.”
Plainer Zsuzsa szintén a Tanstelexen azt írja, érthető, hogy a társadalom egy része számára az ügynök személyében megragadható a totalitárius rendszer elnyomó mechanizmusa, ezért érthető, ha sokan haraggal fogadnak egy-egy leleplezést. Plainer Nagy Eleknek az ügyben tanusított viselkedését is elemzi. Megjegyzi, hogy Nagy úgy akarja beállítani, mintha ‘89 előtt ügynöknek állni természetes lett volna, holott nem volt az:
„Ha gyakori is volt, nincs rendben, hogy normává tegyük. […] A beszervezési dossziék nyilvánosságra hozatala megtaníthat minket, hogy múlttal való szembenézés traumatikus is lehet. Viszont az ügynök-akták megjelentetése nemcsak erőt, de bátorságot is adhat, sőt kollektív mintaként szolgálhat arra, hogyan dolgozzunk fel egy egyéni vagy társadalmi traumát. Mert az erdélyi magyarság a traumák megélésben igencsak tapasztalt, de a kollektív démonokkal való megmérkőzésben van még mit tanulnia.”
Ezzel szemben Borbély András költő kételyét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az ügynökügyek hozzásegíthetnének egy történetileg komoly közösségi önszemlélet-változáshoz. Szerinte ez azért nem lehetséges, mert „az egész azon a bugyuta, a rossz krimikre jellemző bulvár sematizmuson alapul, miszerint az ilyesféle iratok tartalmaznák a hatalom végső titkát, az arcanum imperiit”.
Borbély arra figyelmeztet, hogy nem az igazán fontos események feltárására törekszünk. Amikor az ügynökmúltakra figyelünk, akkor elmegyünk amellett, ahogyan a romániai sztálinista rezsim leszámolt a munkásmozgalom jelentős alakjaival, börtönbe zárta Jordákyt, és rehabilitálta a „kisfasiszta” Méhest. Hogy a rezsim fasisztoid sztálinizmus lehessen, megszüntette „a nemzetiségi (magyar) baloldali értelmiség dominanciáját” – írja Borbély.
Gáspárik Attila Méhes színházi örökségét elemezte. Megjegyezte, hogy a Ceaușescu-érában Méhes György volt a drámaíró sztár. Sikerének titka az volt Gáspárik szerint, hogy „látszólag bírálta a rezsimet, de valójában a szocialista rendszert soha nem karcolta mondanivalójával. Egy pillanatig sem vetette fel, hogy a népi demokráciával lenne valami gond”.
Szerinte ha Nagy Elek nem kezdett volna nagyban költeni Méhes rebrandingjére, senkit nem érdekelne ma Méhes múltja. De a sajtó a feladatát látja el akkor, amikor kimondja, hogy a király meztelen, amikor „pénzzel kezdik rombolni az irodalmi kánonokat, és politikai érdekek mentén újakat teremteni”. Hasonló véleményt közölt Vig Emese, a Transtelex főszerkesztője is, aki számonkéri a Méhes György-díjjal kitüntetettek és a kulturális szereplők többségének hallgatását.
Nincs tudomásunk róla, hogy a cikk megjelenése óta bárki lemondott volna a Méhes-díjáról.
