Parajd egy négyezer fős község Hargita megyében, amelyet sóbányája miatt az utóbbi időben évente közel félmillió turista látogatott. A lakosság főként a turizmusból és a bányászatból él.
2025. május 25-én a heves esőzések következtében az Alsósófalva irányából érkező Korond-patak betört a sóbányába, és két és fél napig zubogott a mélyben található üregekbe. Május 29-én este kilenc órakor a bánya feltelt, a víz pedig a felszínre tört.
Akár ez is tetszhet
Az Átlátszó Erdély szerda délben, csütörtökön pedig egész nap a helyszínen volt. Ami egynapos szemlénkből, az interjúkból és kötetlen beszélgetések sorából számunkra kiderült:
a katasztrófát az időjárás és az emberi mulasztások együtthatója, a bányavállalat, a politikum és a felelős állami hatóságok kommunikációs zavara okozhatta.
Azonban még időbe telik, amíg kiderülhet, hogy pontosan kik mulasztották el és hogyan a sóbánya megmentését, valamint hogy milyen lépéseket lehet tenni annak érdekében, hogy Parajd és a Sóvidék megélhetését a továbbiakban biztosítani lehessen.
Mi történt azóta?
Anyagunk írása és szerkesztése közben, szombaton is folyamatosan jöttek az új információk. A cikkünk publikálásáig ezek voltak a legfontosabb fejlemények:
- Közleményt adtak ki az erdélyi geológusok a bányakatasztrófa lehetséges következményeiről
- A geológusok bejelölték térképen a veszélyzónákat
- Mircea Fechet környezetvédelmi miniszter nyilatkozott
- Parajdra látogatott Nicușor Dan államfő: szakemberek döntik el, hogy menthető-e a bánya
- Parajdra látogatott Catalin Predoiu ügyvivő kormányfő
- Megszólalt a vízügy és a Salrom vállalat, egymásra mutogatnak
- A sóbánya-vállalat országos igazgatója felvázolta, hogyan tervezik megmenteni a bányát
- A gazdasági miniszter kijelentette, év végéig megkapják bérüket a bányászok
Csütörtökön a beömlésnél
ismerős érzés lesz úrrá rajtunk, ahogy áthaladunk a falun. Ugyanaz a letargia figyelhető meg, mint amikor Székelyudvarhelyen leomlott a Tamási Áron gimnázium bentlakása. Az utcák kihaltak.
Ahol máskor araszolva lehetett haladni, mert a turisták tömegesen sétáltak, most csak néhány helyit látni. Az emberek mozgása lelassult: nincs már hova sietni. A tekintetek magukba fordulnak, csak akkor élénkülnek meg, amikor a felelősökről esik szó. Dühösek, csalódottak, elkeseredettek akikkel találkozunk.
A sóbánya előtt óriási betonkeverők. Szerda óta betonoznak bent, szeretnék megmenteni legalább a turizmusnak a Telegdy-bányát, az egyik fiatalabb, kisebb felületű, felsőbb szinten található bányarészt.
Bár arra számítunk, hogy egy katasztrófa helyszínén hatóságok tömkelege: rendőrség, csendőrség, tűzoltók, szakemberek és döntéshozók, intézményvezetők intézkednek, csak
egy csendőrautó őrzi a völgy bejáratát.
Veszélyes a beömlés helyszíne, belépni tilos. A sajtó és a helybéliek tülekednek csak, hogy megnézzék a mélybe zuhanó patakot. Utóbbiak saját szemükkel akarják látni, hogy valóban az történik, amit a híradásokban közvetítenek.
Valóságos zarándokhely alakul ki Alsósófalvára vezető út mellett az egyik helybéli kertjében, ahonnan némi sárban és bokrok közt csúszkálás után rálátni a patak beömlésére.
Drámai élmény a bozótból rátekinteni az üres patakmederre és kicsit fennebb a mélybe zuhogó, eltűnő vízre. A szemünk láttára történik a tragédia, és tehetetlenül nézzük. Sok emberrel beszélünk az ottlétünk során, próbáljuk megérteni, visszafejteni az eseményeket.
Akik mindent megtettek volna, és akik nem tettek meg mindent
A helyi civilek folyamatosan felügyelik a területet. Az egyik panziótulajdonos, aki nevét nem szeretné vállalni, mert megtorlástól tart, reggel ott áll a pataknál, délben a tüntetésen látjuk viszont, délután megint a dombtetőn várja a Korond-patakának újbóli felszínre bukkanását; este az RMDSZ politikusaival tartott lakossági fórumon találjuk.
Elmondja, hogy ebből éltek, ebből taníttatták gyermekeiket, az utóbbi hetekben mindent megtettek, ami tőlük telt, hogy megmentsék a sóbányát – falutársakkal gátat építettek, homokzsákot hordtak, geofólia elhelyezésében segédkeztek, mellékmedret ástak a pataknak.
Rengeteg kérdése van. Ahogy minden helyi, akivel szóbaállunk, ő is úgy látja, hogy sem a bányavállalat helyi, sem az országos vezetői, sem a vízügy vezetői, sem a politikusok, sem a katasztrófavédelem,
nem tettek meg mindent hogy a veszélyt elhárítsák.
Amikor azt kérdezzük, miért nem beszélnek erről, azt mondják, a bányászokat „egyenként szőnyegre hívatták és titoktartást fogadtattak meg velük”. Ezt később cáfolja nyilatkozatában Sebestyén József, a sóbánya fejlesztési igazgatója, akinek a falusiak a lemondását követelik, miután elterjed a hír, hogy a Telegdy-bányát sem sikerült megmenteni.
Sebestyén szerint a bánya vezetőségének volt titoktartási kötelezettsége olyan értelemben, hogy minden sajtónyilatkozatukat jóvá kellett hagyatniuk a vállalat bukaresti vezetőségével.
A parajdiak a legjobban a sóbánya helyi vezetésére haragszanak. Feltűnik, hogy a bánya igazgatója, Seprődi Zoltán nem jelenik meg sehol. Azt mondják, súlyos betegsége miatt nem tud beszélni. Meg se próbáljuk ezek után hívni.
A fejlesztési igazgatót szerdán elcsípte a Transtelex, és csütörtöki lemondásakor nyilatkozott pár sajtóterméknek. Ennyi információval rendelkezünk a bányavállalat helyi kirendeltsége részéről.
De ez nem elég. Szóbeli lincselésig feszült a helyzet a közösség részéről: egymás közt a helyi zárt csoportokban a két bányavezető nyilvános akasztásáról beszélnek, mémeket küldenek, ahogy alkoholos üveggel kenuznak le ketten a Korond-patakán és hasonlók.
Szomorúan fáj: mindent lehazudtak
Az irányukba áradó agressziót a két vezető azzal érdemelte ki, hogy nem tájékoztatták sem a helyi, sem az országos nyilvánosságot az őket érintő egzisztenciális kérdésekről. Például, hogy mennyire súlyos a helyzet, hogy hol húzódik a föld alatt a sóbánya, veszélyben van-e a falu.
A bánya egyik munkatársa szintén névtelenül hajlandó beszélgetni velünk, mint „ember az emberrel”. Szerinte azt, hogy „itt 2022. február 23-a óta baj van, a vállalattól helyi szinten mindenki tudta”.
Azóta folyamatosan dolgoznak a munkatársak a vész elhárításán, tömik a réseket, hogy ne hatoljon be a víz. Aznap, csütörtökön is bent volt betonozni, sírva jött ki, mikor megszületett a döntés, hogy ki kell jönni, mert a víz nyalni kezdte a frissen elhelyezett beton alól a sót, és veszélyben az életük.
Ezt a vezető-nélküliséget felrója más megszólaló is: Zsuzsinak, a fotós kolléganőnek meséli el egy másik bányamunkás, hogy az utolsó napon életveszélyben dolgoztak, és
nem mondta nekik senki, hogy na most gyertek ki.
Maguktól döntöttek így, amikor érezték, hogy már az életük múlik azon, hogy kijöjjenek. „Nem volt egy fasza vezetősége a bányának, aki azt mondja, hogy nem törődünk az engedélyekkel, megcsináljuk, lesz, ami lesz. Én tizenöt esztendőt féltem. A családomért, a községért, a Sóvidékért harcoltunk” – teszi hozzá beszélgetőpartnerem. „Szomorúan fáj. Meghalt apám, anyám, akkor is sírtam, de sírok most is” – ismételgeti.
Fogalma sincs, mi lesz ezek után vele, lesz-e más munka még a bányavállalatnál, akár a szivattyúzásnál, akár a strandnál, vagy lesz-e kártérítés. Ő azt kérdezné a Salrom országos vezetőségétől az esti gyűlésen, ha odajönne, – de nem jönnek a bányászok, nehogy verekedés legyen –, hogy „mikortól tudnak erről a problémáról. Mikor volt nekik az első dokumentum felküldve, az első e-mail,
amelyben jelezték, hogy Parajdon baj van?”.
Többen megerősítik, hogy a sajtónak az illetékesek folyamatosan eufemizálták a helyzetet: csak akkor jeleztek a bajról, amikor be kellett zárni a sóbányát. Akkor is csak szivárgást említettek, amikor valójában szó szerint ömlött a víz a bányába. Amikor már két szint volt feltelve, csak egyről jelentettek.
„2022 óta a Jóisten minket nézett, s könyörgött, hogy tegyetek valamit. De elodéztak minket”.
El lehetett volna terelni a patakot? El, de nem most, a nagy esőzések idején, hanem például tavaly nyáron, amikor a vízszint annyira alacsony volt, hogy „három tehén kiitta volna”.
Hasznos volt a sófalvi földgát? Hasznos, de nem elég, mondják. A sófalvi réten épített földgát, amit a hetekben rögtönöztek a helyi civilek és bányászok, csökkentette a vízszintet, így tudtak még egy pótmedret kialakítani. Azért is dühösek a parajdiak, mert a civilek és a bánya munkatársai
pár nap alatt megcsinálták a pótmedret,
így le tudták teríteni a geofóliát. Tervben volt még egy harmadik meder is, aminek a folytatását átvette aztán tőlük az ING Service cég, de onnantól túl lassan haladtak a munkálatok, nem is lett kész időben, félbe-szerbe lett hagyva.
Ez a meder-átalakító intézkedés a földgáttal együtt elég is lett volna, ha nem nő meg százszorosára a patak vízszintje, vélekednek. De megnőtt, és jött a hordalék is.
Még vannak titkok, amik – most, hogy már nincs tétje –, felszínre kívánkoznak: hetek óta négy szint meg van telve, csak itt senki nem beszélhet róla, nem küldhet képet. Információzárlat van, hangzik el sokszor.
Valójában az is pontosan kiszámítható lenne hogy mikor telik fel a sóbánya, csak hogy senki nem tudja, mekkora a bánya űrtartalma. 1 millió köbmétert tippelnek a lakosok. Egy szakemberrel is beszélünk, aki nem nyilatkozhat, de a szakmája miatt tudnia kellene az űrtartalmat.
Azonban ő sem tudja, mert nem közölte vele, pontosabban a munkáltatójával a bányavállalat. Hogy miért, arra csak sejtelmesen mosolyog és a vállát vonogatja. Áll és várja óráról órára a víz felszínre bukkanását a mélyből, közben végzi az alsósófalvi hídnál a szükséges méréseket.
A parajdiak azt is elismerik, hogy túlságosan magától értetődőnek tekintették a sóbánya létezését. Ebből élt mindenki a bányásztól a boltosig, a kézművestől a panziósig és vendéglősig, a szállodatulajdonostól a takarító személyzetig. Nem találtak ki semmilyen más kereseti lehetőséget, csak néhány kiegészítő turisztikai egység létesült. De ez érthető, hisz
„csak annyit kellett tennünk, hogy az ajtót kinyissuk, s a turista jött.”
– így egy helybéli. A leggyengébb időszak máskor is a májustól június közepéig tartó volt egész évben. Idén még pünkösdre, a búcsúra van pár foglalás, de a májusi és a júliusi foglalások nagy részét lemondták.
Parajdon egész évben volt turista, mert sokan a bányába jöttek kezelésre. Főleg az alsó középosztály, akik a szálláson főztek, és semmi mást nem tudtak megengedni maguknak, mint a belépőket és a szállást. Fiatal családok, akik egy-két hétre jöttek, hogy a gyerekeiket kezeltessék, a tüdőbetegek stb. Ők nem a gazdag réteg.
Még reklámozni se kellett, mert sok olyan volt vendég volt, aki kéretlenül is adja a tanácsot: kitették a Facebook-ra, hogy ide kell jönni, mert itt meg lehet gyógyulni, s jó a szállás, még a címet és a telefonszámot is kiposztolták.
Ennek most vége. Esetleg azok maradnak, akik csillagtúra szerűen járják be a Székelyföldet – mondja egy asszony.
Lehet-e még sóbánya Parajdon?
Nem. Egybehangzóan állítják, és különbnél különb spekulációkkal támasztják alá, hogy nem hiszik, hogy lesz. Szerintük senkinek sem érdeke. A mostani helyreállítása, ha lehetséges is volna, túl költséges.
Ha annyit sem fektettek be eddig, hogy a szivárgást megállítsák, vagy 2008 körül egy 8 millió eurós EU-pályázatot beadjanak, akkor miért szívatnák ki rengeteg pénzért azt a sok vizet, és stabilizálnák a bányát? – teszik fel a kérdést.
Az itt termelt ipari sónak, mivel nincs tél, jelenleg nincs piaca. Úgy vélik sokan, hogy az állam el akarta terelni innen a virágzó turizmust román vidékre. Ezt az esti gyűlésen neki is szegezik Antal Lóránt RMDSZ-szenátornak.
Elméletben persze elképzelhető lenne, hogy máshol termeljenek ki sót a környéken, hisz a Kárpát-medence alatt rengeteg a só, itt pedig még közel is van a felszínhez, de nem hiszik, hogy ez valakinek érdekében állna jelenleg.
Veszélyben vannak-e házak? El fog-e süllyedni a falu?
Ez a kérdés ugyancsak foglalkoztatja a helybélieket. A mélyből felhallatszó ropogás jól hallható, és félelmetes. Mire a beömléstől eljövünk, kiderül, a Telegdy nevű bányarészt sem tudták megmenteni. Mialatt Sipi kollégám a gátnál drónozik, visszaindulnék a központba, ahol tüntetésről érkezik hír.
Három, öltözetükből ítélve gábor roma férfi állja utamat Felsősófalva és Parajd között. Kérdésekkel, félelmeikkel ostromolnak: igaz-e, hogy süllyed a falu? Hol fog kijönni a víz, a bánya bejáratánál-e? Igaz-e, hogy egész Sóvidék alatt Korondig húzódik a bánya s már költöztetik ki a tömbházakból a parajdiakat?
Bár első blikkre elhessegetném az aggodalmaikat, rájövök, hogy nincs elég információm az összes kérdésükre megnyugtató választ adni. Egy órája nem vagyok a faluban, mit lehet tudni, azóta mi történt.
Felteszem kérdéseiket később a bánya főkönyvelőjének, a polgármesternek. A víz azóta már feljött a beömlés helyszínén, de azt nem tudni, hogy fog-e szivárogni máshol. Van, aki szerint hülyeséget kérdeztek a cigányok, de
másnap ugyanezeket a kérdéseket küldi át egy mérnök,
vállalatvezető, egyetemi oktató ismerősöm is. A polgármester interjújában azt nyilatkozza – erősen nyomatékosítva, hogy nem az ő véleménye, hanem szakemberekre támaszkodik –, hogy a beömlés környékén beomolhat a talaj, de a házak nincsenek veszélyben.
– Tehát nincs a falunak olyan része mely a bánya fölött van, és amely besüllyedhet?
– Nem. – feleli a polgármester. Petres Sándor prefektus is ugyanezt mondja a Maszolnak adott nyilatkozatában. A vasárnapról csütörtök estére előrehozott falugyűlésen is elhangzik a falubeliek részéről az igény: szeretnék tudni, biztonságban vannak-e.
Kétszer is megpróbáljuk felkeresni a bányavállalat igazgatóságát, de nem engednek be. Még a bányaigazgató házánál is álldogálunk egy darabig a helyiek tüntetését követően, de nem nyitnak kaput. Így arra kell hagyatkoznunk, amit a kollégáknak elmondott.
A falubeliek magyarázatot követelnek a bányavállalat részéről. Egy bányásszal is szóba állunk, aki nemrég jött fel, traumatizálódva amiatt, hogy bár életüket kockáztatták, nem sikerült megmenteniük a Telegdy-t. Ő 20 évet dolgozott a bányában, még 5 éve lett volna nyugdíjig. Nem tudja, mi lesz a sorsa, a bánya még nem közölt a jövővel kapcsolatban semmit, mondja.
Második próbálkozásunk alkalmával találkozunk a vállalat udvarán Zsombori Csongorral. Zsomborit még az udvarhelyi RMDSZ alelnökeként ismertük meg, városi képviselőjelölt is volt. Nem tudtuk róla, hogy a bányánál dolgozik.
Lehet, még ő is el-elfeledkezik róla, mert LinkedIn profilján ugyan fent van, de a 2025-ös vagyonnyilatkozatában nem szerepel, s a jelölti bemutatójában sem emlegette. Mindenképp érdekes, hogy
a sóbánya főkönyvelője Antal Lóci szenátor csapatának egyik tagja.
Miközben az udvaron a bányászok bánatukban söröznek, Zsombori a vállunkra teszi a kezét, hogy kisegítsen a helyszínről. Engedjük meg nekik, hogy gyászoljanak, ismétli meg többször a főkönyvelő. Megengedjük, hogy gyászoljanak, de előbb felsoroljuk neki is azokat a kérdéseket, amelyek a helyieket nyugtalanítják, és amelyekre a nap során kevés választ kaptunk, kaptak.
Hogy süllyed-e a falu, hogy hol jön ki a víz, ha felszínre ér és mi lesz, ha telítődik a sóoldat? Mi lesz a bánya helyén és helyett, kapnak-e kártérítést és elbocsátják vagy megmaradnak a bányászok? A főkönyvelő elismeri, hogy jogosak a kérdések, mégis egy nap türelmet kér és kikísér.
A bányavállalattól a polgármesteri hivatalba tartunk,
hogy Nyágrus László polgármester szemszögéből is áttekintsük a történteket. Nehéz szerinte arra a kérdésre választ adni, hogy hol csúszott el a történet. Érti, hogy felháborodott a lakosság, hiszen Parajd 80 százaléka a turizmus különböző ágaiból él, ennek az alapját pedig a bánya képezte.
Amíg évi félmillió turista látogatta a bányát – a csúcs a 2019-es közel 700 ezer volt – addig nem kellett gondolkodni azon, hogy milyen más turisztikai lehetőségek lennének. Ott van a wellness, a fordított ház, a strand, a lepkeház, a Só-szoros stb., amik látogathatók.
Ezekre az eddig csak kiegészítő szerepet játszó látványosságokra kell új gazdasági stratégiát kitalálni. Megérti a lakók frusztrációját, maga is csalódott, hisz csütörtök délelőttig reménykedett abban, hogy sikerül bár a Telegdy-t megmenteni, de most muszáj előre tekinteni.
Ő úgy látta, hogy a bányavállalat bukaresti szárnya együttműködő volt, a termelési igazgató asszony egy órán belül háromszor mondta el, hogy akár magántőke bevonása árán is meg kell menteni a bányát. Az országos bányavállalat tanulmányokat, szakvéleményezést készíttetett, megtörténtek a közbeszerzések, a szerződések aláírása. A polgármester úgy véli, ez nem annak a jele, hogy nem akarnák megmenteni.
Mivel magánvállalatról van szó, a polgármesteri hivatal csak annyit tudott tenni, hogy május 8-án a prefektus beleegyezésével elrendelte helyi szinten a szükségállapotot, mely jelenleg június 6-ig érvényben van. Erre azért volt szükség, hogy sürgősséggel tudjanak építkezési engedélyeket kiadni a mentésre, pontosabban a Korond-patak medrének az 1,3 km-es hosszúságban történő kibetonozására.
A természet nem segített. Segít a kormány?
Május 10-én volt az első civil megmozdulás, hogy haladjanak az ideiglenes medrek kialakításával, amelyek az első esőzési fázist kibírták, de a másodikat sajnos nem. De ha már megtörtént a katasztrófa, erősnek kell maradni, hogy legalább azzal a lehetőséggel tudjanak élni, ami maradt, illetve, amit segítségként felajánlanak. Erről beszélgetett érkezésünk előtt két panzióssal, akiket már láttunk délelőtt.
Az országon belül és az anyaországból is mindenki megmozdult most egész a minisztériumi szintig, hogy a mentési munkálatok meginduljanak. Persze a helyzet most már más, mert a terep is megváltozott egy hét alatt. Most meg kell várni a bánya feltelését, és csak utána lehet mozdulni (ez megtörtént az interjút követő pár órán belül – szerk. megj.), feleli arra a kérdésre, hogy vannak-e szakértők akár a kormány vagy más állami hatóság részéről, akik fel tudnák mérni a terepet.
Azért is érdekel, hogy kik a szakértők, hogy megkérdezzük, mik lehetnek a forgatókönyvek? Mert csütörtök délutánig még senki nem jelezte, hogy ismer szakértőt, aki beomlott bányákat tud menteni. Meg az is érdekel, hogy a hatóságok ismernek-e szakértőt? Mint kiderül, nem nagyon.
Deák György nevét említjük a polgármesternek, aki annak a 2007-es tanulmánynak a társszerzője volt, mely konkrét ajánlásokat tartalmazott a vész megelőzésére. Előírta hidrológiai állomások létesítését a Korond-patakán, a folyamatos monitorizálást, és lehetőleg a patak elterelését a bánya környékéről.
A polgármester azt feleli, ő 2012-ben került a hivatalba alpolgármesterként, nem ismeri a tanulmányt. Nyágrus László arra is kitérő választ ad, hogy ismer-e korábban megmentett sóbányákat.
A chatGPT Romániában Slănic-et említi, ahol egy új, kísérleti módszerrel a bánya két szintjéről kiszivattyúzták a vizet, és megerősítették a falait, majd 4 év múlva ismét megnyitották a látogatóknak. Ezt a parajdi lakosság egy része egyébként tudja. De az elöntött bányák többségét nem lehetett, vagy egyszerűen túl sokba került megmenteni.
Mi okozta a bajt?
A polgármester szerint tavaly kezdődtek el a komoly szivárgások, „akkor láttuk, hogy valójában léptek is” a bányavállalat részéről. De hatalmas a bürokrácia, lassan haladnak a folyamatok. Az önkormányzat és a prefektus a szükséges lépéseket megtették, de „itt vagyunk, ahol vagyunk”. Hozzá kell tenni, másnap a Transtelexnek adott interjújában valamivel keményebben lépett fel a Salrommal szemben.
Rákérdezünk, hogy látja, egyébként a hatóságok, az országos hatóság, a bánya hogyan működtek együtt? Furcsa, hogy nagyon kevés a hatósági jelenlét, és felmerül a kérdés, hogy a beömlés után miért nem terelték el a patakot már a bánya előtt?
Az első kérdésre részben felel a polgármester: „jelenleg a vízügy részéről is előjött, hogy Korondon meg kellene építeni egy szabályozó gátat. Ma reggel a vízügyes igazgató úr hívott, nagyon gyorsan az adatokat kérték tőlünk, hogy lássák, hogy valójában mit is kell csinálni. Na most ez mire lesz jó? Higgyék el, nem tudom. Bízom benne, hogy hasznos lesz a meder betonozása, a bánya újranyitható lesz”.
Rákérdezünk, esetleg máshol újra lehet-e nyitni a bányát? „Azt gondolom, minden eshetőséget ki kell használni, hogy legyen bányánk” – így a polgármester válasza.
Egyelőre még fel sem tudják mérni, hogy a településnek, az önkormányzatnak mit jelent számokban, százalékokban kifejezve a veszteség. Eddig csak egy-két hónapra zárt be a bánya, a főszezonon kívül is sokan jöttek, ezért nem tudják, mit jelent, ha örökre kiesik.
– Van olyan hatóság, amely felméri az eset után a terepet?
– Igen, a bánya fel is vette velük a kapcsolatokat, és remélem, hogy nagyon hamar lépnek el ilyen téren.
A víz szivattyúzásának lehetőségéről azt mondta: – Én sem vagyok szakember. Hallottam pozitívumot, negatívumot. Lehet, hogy költséges, de ha a szakértők megerősítenek benne, bármilyen áron is, de ezt meg kell tenni.
A polgármesterrel való beszélgetésünk után visszatérünk fotósunkkal, Zsuzsival a patakhoz. Véletlenül halljuk, amint egy szakember beszélget az egyik falubelivel. Elhangzik, a patak hozama másodpercenként 9 és fél köbméter, és ki lehetne számolni, hogy mikor telik fel a bánya,
ha tudnák „a bűvös számot, hogy mekkora az űrtartalom”.
Várják a vizet, és megnézik, hogy kezd el folyni, merre terjed, ennek alapján hoznak majd döntést. Ez egy szelíd, ártatlan kis patak, az alsófalvi hídnál, amikor szerelték a mérőlécet, megkérdezte tőlük valaki, hogy tényleg szükséges ilyen magas, két méteres léc? Most derült ki, hogy szükséges, ugyanis a víz pár centivel a híd alja alatt haladt el, nyaldosta a betont az áradáskor. Máskor alig 10 centiméter a víz magassága, 0,5 köbméter átlaghozamú, de ezúttal 100-szorosára növekedett.
Az utolsó két évben annyi anyagot hordtak ide, hegyeket temettek el, több száz és ezer tonna betont töltöttek a résekbe az elmúlt években, úgyis megtörtént a baj, állítja a szakember. „Az az egyenes szakasz valójában egy betonlap, ami úgy keletkezett, hogy egymás melletti gödröket tömtek be. Szinte a levegőben van, alatta üreg található.
Ha lemennél, akkor hallanád a víz zúgását a föld alatt”
– mutatja. Megtudjuk, hogy az ők munkatársaik is rengeteget túlóráztak, dolgoztak a bánya megmentéséért, de nem volt elég. Nemrég, amikor itt dolgoztak, akkora sziklák estek le, hogy megmozdult a hegy is, a gödrök környékén nagyon veszélyes a talajra lépni. Oda senki nem fog merni még egyszer bemenni szerinte, mert akkorák az üregek, hogy nincs annyi anyag, amivel be lehet tömni.
– Ki kellett volna álljanak a bánya részéről, mert abban semmi nincs, s elmondják, hogy a bánya úgy van kapirgálva, hogy nem veszélyezteti a házakat – válaszolja neki a falubeli.
Sok munkával fektették le a geofóliát: nehéz volt kifeszíteni, az egy vastag, merev anyag, amit az ár pillanatok alatt maga alá tűrt, ásták a medret, hordták az anyagot a gödörbe, hogy betömjék a lyukakat a bánya fölött a szivárgó víz elől, életük kockáztatásával mentették a gépeket az omló talajból. Hallották közben, hogy a bámészkodó falusiak szidalmazzák őket. Nem esett jól, mert már napok óta reggeltől estig ott voltak a vízparton.
Elbeszéléséből azt szűrjük le Zsuzsi kolléganőmmel, hogy nem a helyi kisembereken múlott ez.
A falugyűlés az utolsó előtti állomásunk, amit vasárnapról hoztak előre a történések felgyorsulása miatt. Tíz perccel korábban érkezünk, már sokan állnak a kultúrotthon előtt, melynek terme hamarosan megtelik.
– Amire kitudódik, mi történt, arra mi nem leszünk
– mondja két idősebb férfi a hátam mögött a kultúrban. Mindenki itt van, a Salrom bányavállalat és a vízügy vezetősége kivételével. Jelen vannak Nyágrus László polgármester, kis késéssel érkezik Bukarestből Antal Lóránt szenátor.
A bányavállalat helyi kirendeltsége részéről jelen van Zsombori Csongor főkönyvelő, továbbá a volt polgármestert, Bokor Sándort is felismerjük a résztvevők között. A többi arc is ismerős már, sok panzióssal találkoztunk a pataknál, valamint a központi tüntetésen.
A polgármester kis személyes beszámolóval indít: épp a Telegdy megmentéséről adott interjút a Duna tévének, amikor érkezett a hír, hogy vége mindennek, a Telegdy-t is fel kellett adni. Senki sem vidám, moderált viselkedésre kéri a résztvevőket, egymást és a lehetőségeket hallgassák meg, mert
„ebből a mélységből csak közösen tudunk kimenni”.
Antal Lóránt együttérzését fejezi ki a jelenlévőkkel, majd kijelenti, hogy a Parajdon történt katasztrófa egyéni és közösségi, valamint gazdasági tragédia. A teljes Hargita megyét érinti, hisz mindenki a sóbányából élt közvetve vagy közvetlenül.
„Nekünk kutyakötelességünk, hogy ezt a helyzetet nagyon világosan átlássuk, kezeljük, és megoldásokkal álljunk elő. Nekünk kötelességünk, és az elmúlt napokban a szövetségi elnökkel folyamatosan ezen dolgoztunk, hogy minden tőlünk telhetőt megtegyünk. Hogy a parajdiak azt érezzék, nincsenek magukra.
Arról is kell beszélni, hogy miért vagyunk ebben a helyzetben. De most az a legfontosabb, hogy megnézzük, milyen konkrét lépéseket tudunk megtenni, hogy éltessük a reményt, s a lépéseket, hogy a bánya bánya lehessen újra, megtegyük” – kezdi a politikai jellegű beszédet.
Konkrét lépések a sóbánya megmentésére
Pár gondolatot jegyzett le, konkrét tényszerű ügyeket, amelyek már az elmúlt két napban megszülettek. Ezeket mi is lejegyezzük, mert ezek az ígéretek lesznek számonkérhetőek:
- Raed Arafat, a katasztrófavédelem vezetője kijelentette a sajtónak, hogy a parajdi sóbánya helyzete meg fog oldódni.
- A gazdasági minisztérium, amelynek a fennhatósága alá tartozik a Salrom bányavállalat, sürgősséggel bekérte a technikai számítást, hogy mostantól milyen lépésekre lesz szükség, hogy a bánya újra megnyíljon. A számítás még nem lehet végleges, előbb meg kell várni az esőzés végét, illetve meg kell állapítani, hogy mennyi víz folyt be, milyen a falak statikai helyzete stb. A sóvállalattól bekért dokumentumot sürgősséggel előterjesztik a kormány elé, a kormány jövő héten megteremti ehhez a szükséges forrásokat.
- A magyar kormány gyors beavatkozással segíti az érintetteket: a vállalkozásokat, vendéglátókat, bányászokat. A magyar vízügy technikával is segít, ha a román félnek nem lesz elegendő gépe a feladatokhoz. Nacsa Lőrinc, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős államtitkára hétfő délután Parajdon lesz,elképzeléseik szerint a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül fognak mindent megtenni, hogy a turizmus körforgásából Parajd ne essen ki.
- Sürgősséggel bekérték a román vízügytől azt a tervet, amiről „mi is most értesültünk, noha jó pár éve megvan”, ami arról kellett volna rendelkezzen, hogy a Korond patakán fölül vízszabályzó gátat építeni. Ennek költségét sürgősséggel újraszámoltatják, s a jövő heti kormánydöntésben az ezzel kapcsolatos döntések is meg fognak jelenni.
- Szükség lesz szakmai véleményekre. Beszélt két nagyvállalattal, amelyek a kőolajiparban, a Fekete-tengeren sós vízzel dolgoznak, hogy vannak-e olyan gépek, technikai megoldások, akár mérnökök, akiket be lehet vonni. Megjelölték azokat a cégeket, szakembereket, akikkel fel kell venni a kapcsolatot, ezt továbbítja a vízügyhöz és a sóvállalathoz.
A felsorolás után arra kéri a résztvevőket, hogy fogalmazzák meg a javaslataikat, kérdéseiket.
„ – Beszéljünk!”
Antal Lóránt ügyesen kommunikációs technikával vezeti le a lakosság feszültségét azzal, hogy minden kérdés után egyetértését, együttérzését fejezi ki, a kérdésekről megállapítja, hogy jogosak. Aztán ezekre vagy tud érdemben válaszolni, vagy nem.
Az embereket elsődlegesen az foglalkoztatja, hogy hogyan jutott a bánya ebbe a helyzetbe. Amikor a helybéliek pénzt, paripát, fegyvert adtak, gátat építettek, és közben kétségbeesetten hívták a politikumot, amikor látszott, hogy szükség van rá, a felelős személyek:
a Salrom országos és helyi vezetése, a vízügy, a helyi és országos politikum, hol voltak? – hangzik el.
Antal szerint most a lehetőségeket kell nézni, hogy a károkat a lehető leghamarabb elhárítsák. Két fő területen kell cselekedni: az egyik a bánya és a bányászok sorsa, a másik pedig a turizmus.
Utóbbi területen Magyarország kormánya a Bethlen Gábor Alapon, illetve a Magyar Turisztikai Ügynökségen keresztül tud fellépni. A bányát nem tudják közvetlenül támogatni, hisz az magánvállalat, de abban tudnak segíteni, hogy Parajd és környéke a turisztikai körforgásban maradjon.
Antal megígérte, hogy még hétfőig összehozzák egy asztalhoz a bányavállalat és a vízügy vezetőségét, valamint a szakembereket, hogy tájékoztassák a parajdiakat a következő lépésekről, valamint a történtekről. Ez szombaton elvileg meg is történt.
Teljes ködben tájékozódni
A szenátor szerint jogos a bizalmatlanság a parajdiak részéről, mert az jól látszik, hogy nem tájékoztatták őket megfelelően. Lakossági kérdésre és nyomásra elismeri, hogy a bányavállalat nem járt el helyesen ebben az esetben. Hozzáteszi, hogy a vízügyet sem szabad ebből kihagyni, hiszen nekik minden, mederszabályozással kapcsolatos ügyben teljhatalmuk van.
A bánya további sorsáról akkor tudnak döntést hozni, ha feltelt vízzel. Ez mikor fog megtörténni? – kérdezi a nép. Zsombori Csongor szerint a bánya bejárata és a patak szintje között 15-20 méter szintkülönbség van, tehát amikor a bányában a víz eléri a meder szintjét, akkor meg fog állni.
Ezzel nem ért egyet a felszólaló, mert ha ez így lett volna, akkor a Telegdy-t, ami a Korond-patak szintje fölött van, nem éri el a víz, de elérte. Itt derül ki, hogy valójában a bányavállalat sem nagyon tudja, hogy mi történik a bányában. És láthatóan a lakosságnak nagyon elege van a helyi vezetés visszaéléseiből, most főleg az inkompetenciájából.
Szakmaiatlanságok sorozata
A helyiek lassan felsorolják a szakmaiatlanságok sorozatát, amit ők észleltek. Például a patak medrébe a fólia olyan módon volt rögzítve, hogy azt a víz könnyűszerrel feltépte. Panaszkodnak arra, hogy nem kezelték megfelelő súllyal a hatóságok a kérdést, titkolózás és cenzúrára törekvés zajlott.
Amikor Bíró Barna Botondot, Hargita megyei tanácselnökét hívták, hogy baj van, a bányának már 4 szintje fel van telve – ez 120 méter magasságon jelent vizet a bánya mélyében –, és a víz ömlik be a bányába, akkor valaki megnyugtatta őt, hogy ez nem így van. Akkor győződött csak meg a megyei tanácselnök, hogy baj van, amikor a saját szemével látta – rója fel egy férfi.
Azt sem értik, hogy ha a helyi vállalkozók képesek lettek volna egy éjszaka alatt akár 500 ezer eurót is összedobni, többen kutatókkal vették fel a kapcsolatot, saját gépekkel dolgoztak a gáton, a pótmedrek létesítésén,
miért nem engedték őket egy idő után a területre.
A válasz az, hogy a katasztrófavédelem veszélyesnek minősítette a területet, és innentől csak az ezzel megbízott cég, az ING Service mehetett oda. A lakosok a cég teljesítményével is elégedetlenek, ők annyit láttak, hogy a munkálatok csigalassan haladnak.
Antal válasza, hogy itt is dobálták át a döglött macskát a kerítésen: a cég azt állította, szerződés nélkül nem tud rámenni a területre, a bánya tagadta, hogy nincs szerződés. Nyágrus polgármester elmondja, hogy technikai okokból is lassan tudtak haladni, mert nem lehetett robbantani, remegett a hegy.
Az emberek sehogy sem akarják megérteni az érthetetlent: hogy jutott a helyzet ide? Tudták két éve is nagyon jól, hogy nagy a baj, a kívülálló parajdiak közül is sokan. 18 éve tanulmány van arról, hogy a vizet el kell terelni, hidrológiai állomásokat telepíteni, monitorizálni. Erről a tanulmányról pedig még Seprődi bányaigazgató is tudott – róják fel azt a tanulmányt, amelyet korábban a polgármesternek is említettünk.
A vidrák és a sós víz
A környezetvédelmi túlkapásokra is hivatkozik valaki: ő úgy tudja, akkori hivatalnokként, hogy a gátépítési terv kivitelezése azon akadt el, hogy a környezetvédelem egy vidracsaládra hivatkozva nem engedélyezte, hanem megoldásként nagyobb kapacitású pumpák telepítését javasolta. (Itt megjegyeznénk, hogy a fokozottan védett vidrákat el lehet költöztetni szükség esetén – szerk. megj.).
Ha ki is lehet szívatni a vizet, a sós víz környezetszennyező, ki fogja azt az eurómilliókban mérhető összeget kifizetni, amit a sós víznek a természetbe engedése miatt büntetésképp kirónak a hatóságok? – merül fel a hajmeresztő kérdés. Érthető, hogy elkeseredtek az emberek, de az is furcsán hat, hogy inkább súlyosan károsítanák az élővilágot, csak hogy a bánya újra működjön.
A túl korán elvesztett csata és a mi emberünk
Az egyik hölgy – tudomásunk szerint egy helyi tanárnő –, építő javaslatokkal érkezik. Az előbb említett, 2007-ben keletkezett tanulmány szerzőit, köztük dr. Deák Györgyöt, kérjék fel arra, hogy segítsenek a krízist megoldani. Ekkor kiderül, hogy Antalék nem tudtak erről a tanulmányről és kutatóról sem. Vagyis, amikor rájön, kiről van szó, akkor felkiált: Jaj, deákgyuri, ő a miénk. A kutatóintézet vezetője”. És jó ötletnek tartja megkeresni. A falubeliek egyébként már fel is vették vele a kapcsolatot, szerda esti válaszában azt írta nekik, minél sürgősebben meg kell állítani, vagy legalább lassítani kell a vízbefolyást.
A falusiak se értik azt, hogy hogy az ördögbe nem próbálták kedd és csütörtök között kiemelni a vizet, hogy ne folyjon a bányába, miért nem jöttek tömlőkkel, helikopterekkel, hogy elhordják.
Hogy tudta Petres Sándor prefektus már kedden kijelenteni, hogy elvesztettük a csatát a természettel szemben? Miközben a parajdiak tudják biztos forrásból, hogy több megyéből, de Marosból biztosan érkezett volna segítség. Készenlétben állt az ottani katasztrófavédelem, de nem kértek tőlük segítséget. Hallgatás a válasz.
Szándékos volt? A románok a székelyek ellen?
Bokor Sándor volt polgármester is felszólalt, elmondta, szerinte egy krízistanácsot kellene létrehozni szakemberekkel, politikusokkal, az érintett intézmények képviselőivel, nem holnap, még tegnap. Az emberek erre is kifejezik a bizalmatlanságukat és a volt polgármesternek szegezik a kérdést: „Ön szerint megmenthető lett volna a bánya? Válaszoljon igennel vagy nemmel, mert politikai szövegből már van elég. Bokor kijelenti: Megmenthető lett volna a bánya. Taps fogadja. Elhangzik, hogy legyen elég a levegőbe beszélésből, mondjuk ki, hogy 99 százalék, hogy nem megmenthető már.
Nincs bányánk, és innen kezdjük el a jövőt tervezni. Taps.
Innen kezdődnek a konspirációs elméletek is. A sokk hatása alatt nem képesek még az emberek túllendülni azon, hogy ez megtörtént velük, és a jövőbe nézni. Nehezen tudják elhinni, hogy ekkora inkompetencia létezzen ebben az országban a hatóságok és állami vállalatok részéről. Inkább üzleti és román nacionalista érdekeket látnak mögötte: valakinek jobban megérhette külföldről beszerezni a sót, illetve a székelyföldi turizmust meg kellett fékezni, és román vidékre terelni.
A szenátor inkább azt hiszi, amit a saját bőrén is érzékelt, hogy kommunikációs inkompetencia és krízis-menedzsmentben hiányosságok voltak a tragédia kiváltói. Gyorsan kellett volna lépni, de nem tudtak az intézmények se egymással, se a lakókkal kommunikálni.
Ő nem látja, ebben kinek lett volna a vállalat részéről érdeke, a tulajdonosoknak a profit lenne a lényeg, és a cég nyereséges volt. Többen firtatják a cég összetételét: 51 százalékban a román állam a tulajdonos, a fennmaradó 49 százalékban a Fondul Proprietatea S. A., amelynek aztán nagyon sok szereplője lehet. Kérik a politikumot, vizsgálják ki, hogy milyen gazdasági érdekek és összefonódások vannak, minden szinten.
Kérik Antalt és az RMDSZ-t, hogy képviseljék az érdekeiket, mert „mi önökre szavaztunk és akarunk szavazni, nem a Salromra vagy a vízügyre, ezért kérjük, hogy 24-ből 24-et minket képviseljenek”.
Süllyed-e a falu? Mi lesz a sok sós vízzel?
– Tudjuk, hogy 100 gramm víz 26 gramm sót vesz fel, amíg telítődik a sóoldat. A telítődésig a víz pillanatról pillanatra oldja a sót, és még nem tudjuk, hogy ennek milyen tragikus következményei lehetnek. Lesz-e olyan lakókörnyezet, amelyet érinteni fog? – teszi fel az előbb említett hölgy a kérdést.
Falustársa csatlakozik hozzá: szeretnének látni egy olyan térképet, amelyen látszik, hol terül el a bánya a település alatt. Hogy legalább tudjuk, hol van a víz, amely megtöltötte az üregeket. Egy olyan térképre lenne szükség, amelyen a falusi ember is el tud igazolni – mondja. A szenátor megígéri, hogy a Salrom és a vízügy vezetői eljönnek, és bemutatják a falunak a helyzetet.
Melyik szakértőnek higgyünk?
A falu népe már nem bízik az eddig kihívott szakértőkben. Szerintük politikai alapon vannak kinevezve, és inkompetensek. Az egyik vízügyi szakértőnek el kellett mondják, hogy az a ‘70-es, ‘80-as évekbeli térkép, amellyel kiküldték, már nem érvényes, a patak már rég nem ott folyik, ahol akkor. Átvertek – mondta a szakember is. Na ő pont nem politikai alapon van kinevezve, cáfolja meg a falusiak értesülését Zsombori.
Antal azt javasolja, hogy meg lehet oldani a külföldi szakértők bevonását is, csak arra kell vigyázni, hogy ne 20 különféle javaslat létezzen, mert ki fogja eldönteni, hogy abból melyik a megfelelő.
Arra a kérdésre, hogy mit mondana a gyermekeinek ma este, ha hazamegy, miért ment tönkre a bánya, mire tudná fogni: az inkompetenciára, bürokráciára, széthúzásra vagy mire? – nem tud válaszolni a szenátor. Kicsit el is hallgat mindenki. Ahogy akkor is, amikor az egyik férfi megjegyzi,
nekik az a szerep jutott a katasztrófavédelem döntése következtében, hogy két veder vízzel a kezükben álljanak az égő ház mellett, és nézzék három napon át, amíg leég.
Már kilenc óra van, amikor valaki bekiáltja, hogy feltelt a bánya. Akarom írni Zsuzsinak a nagy hírt, aki már küldi is közben a képet a végre a medrében folyó patakról.
Aztán a szenátor és a polgármester is ismételten felhívják a figyelmet, hogy a jövőre tekintsenek most, nézzék meg, milyen lehetőségek vannak még. Zárnák az ülést, sokan elindultak haza időközben, ki türelmetlenül, ki unottan, ki tehetetlenül. Másokból csak most kezdenek ömleni a kérdések. Leuntatják őket a többiek, hogy itt nem lesznek válaszok.
Az előtérben dr. Veres Árpád orvos fiával beszélek, aki elindította itt a gyógykezeléseket. Ő nem hiszi, hogy Parajdnak lesz még bányája. El van keseredve.
Visszakanyarodom a patakhoz. Az udvar, amin meg lehet közelíteni a kilátót, rosszabbul fest, mint egy csordajáró út. Csúszkálva mászom fel a dombra, ahol néhányan most is állnak, és nézik a völgyet. Ahol a felszínen, mintha mi sem történt volna, meg-megcsillan medrében a víz sötéten.
Orrba vág egy gyermekkoromból ismerős, tömény szag: a bányamélyből jövő só illata. Odalentről tompa dübörgés hallatszik időnként. Misztikus érzés. Kérdés, hogy megbarátkoznak vagy ellenségeskedni kezdenek a most találkozó elemek, és az ember ezzel tud-e, s ha igen, mit kezdeni.
