Veszélyes helyzetek és munkabaleset előzte meg, botrány követte a kolozsvári magyar színház jelenleg egyik legjobb előadásának bemutatóját. A másfél évvel ezelőtt történtek jól példázzák azt, hogy mennyire kiszolgáltatottak a színészek, valamint a műszak tagjai egy próbafolyamat során, és hogy a színház vezetősége hogyan söpri szőnyeg alá az aggasztó jelzéseket.
„A játék során Kroll és Rebekka dulakodása közben 10.20 perc körül (…) elveszítette az egyensúlyát, majd a hátára esett. Mentőt hívtunk, amely elszállította. A próba 10.36-kor megállt” – ez a szűkszavú bejegyzés áll a kolozsvári magyar színház Rosmersholm című előadásának 2017. február 27-i próbanaplójában.
Ekkor már másfél hónapja zajlott a színészeket fizikailag és lelkileg is felőrlő, a színjátszás, színész és rendező viszonyának írott és íratlan szabályait folyamatosan feszegető próbafolyamat. További egy hónap múlva mutatták be a darabot, amikor az első felvonás szünetében Andriy Zholdak rendező gallérjánál fogva megragadta és megrázta a főszerepet játszó színésznőt.
A bemutatón történtek akkor nagy sajtónyilvánosságot kaptak; azért érezzük szükségét másfél év múlva erre visszatérni, mert jó okunk van azt gondolni, hogy ami a bemutatón történtekről nyilvánosságra került, csak töredékét képezi annak a bonyolult viszonyrendszernek, melyben a színészek dolgozni és alkotni kényszerültek Andriy Zholdak vezetésével.
Azért gondoljuk, hogy a próbafolyamat alatt, valamint a bemutató után történtek így utólag is a nyilvánosságra tartoznak, mert csak így lehet valamennyi reményünk arra, hogy valamilyen vita kezdődik arról, hogy mi az az áldozat, ami az alkotómunka során még elfogadható. Talán a jövőben a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészei és műszaki dolgozói kevésbé lesznek kiszolgáltatottak.
Cikkünk nem esztétikai szempontok mentén íródott. Nem kívánjuk a „rendezői színházat”, Andriy Zholdak rendezői módszereit, korábbi megnyilatkozásait és botrányait elemezni, ahogy az általa rendezett Rosmersholm művészi értékét sem vitatjuk.
Másrészt nem szeretnénk abba a relativizáló csapdába esni, melyet a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetése előszeretettel hangoztat, miszerint a színház hazai és nemzetközi sikerei, egy értékes előadás megszületése minden más szempontot, így a színészek és a műszaki személyzet testi-lelki sérelmeit felülírja.
A munka során kikértünk a színháztól egy sor közérdekű dokumentumot, valamint igyekeztünk megszólaltatni úgy a színészeket, mint a műszaki személyzetet, akik részt vettek a próbafolyamatban.
Imre Éva színésznő a bemutató után most először vállalta, hogy beszél arról, ami az első felvonás után, a szünetben történt. Megkerestük kérdéseinkkel Andriy Zholdak rendezőt, és Tompa Gábor igazgatóval is készítettünk egy interjút, melyet a továbbiakban, külön anyagként publikálunk.
„Nem foghatom a kezét” ‒ Tompa Gábor a Zholdak-botrányról
Átlátszó Erdély Kövess minket vagy írj nekünk! Meddig tart a színházi ember döntési szabadsága, felelőssége, és hol kezd működni a tekintély és hatalom a színházban? Rosmersholm reloaded: Tompa Gábor igazgatót kérdeztük. Az alábbi interjú 2018. november 30-án, pénteken készült, akkor, amikor még nem rendelkeztünk minden lényeges információval, például Imre Éva még nem szólalt meg.
„Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége”
De térjünk vissza 2017. február 27-ére, a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermébe. „Az előadás legbonyolultabb és legintenzívebb pillanatát próbáltuk két vagy három napja, azt, amikor Kroll megrángatja Rebekkát” – emlékezett vissza Kovács Kinga, aki rendezőasszisztensként vett részt a próbákon.
„Valami volt a levegőben. Tudtuk, hogy ennek nem lesz jó vége. Ahogy bementünk, még el sem kezdődött, odasúgtunk egymásnak szinte egyszerre, hogy bármi van, azonnal be fogunk menni, és ezt leállítjuk” – így a rendezőasszisztens.
Kroll szerepére kettős szereposztás volt, a jelenetet az egyik férfi színész próbálta hosszabb ideig. A rendező február 27-én azt kérte, a másik színész is játssza el a jelenetet. (A színészek neveit természetesen ismerjük, azonban úgy döntöttünk, nem publikáljuk: a történtek szempontjából a nevek nem relevánsak, viszont a színészek színpadi megítélését befolyásolhatják – szerk. megj.)
„Sokáig feküdt a földön, zokogott”
„Ekkor a színészek már olyan érzelmi állapotban voltak, hogy nem tudták, mit csinálnak” – emlékezett vissza Tatár Ágota, aki ügyelőként volt jelen a próbán. Az ügyelő visszaemlékezése szerint a mozdulatsort, melynek során Kroll a gallérjától fogva megrángatja, majd megforgatja Rebekkát, nem koreografálták meg: valószínűleg ez lehetett az oka annak, hogy a színésznőt partnere úgy engedte el, hogy az erre nem volt felkészülve, így a földre esett.
„Sokáig feküdt a földön, zokogott, és ismételgette, hogy nem tud megmozdulni. Azt hittük, eltörött a gerince” – állítja az ügyelő.
Úgy tudjuk, a próbáról, így a balesetről, valamint a balesetet követő percekről a színház videófelvétellel is rendelkezik. Mivel belső használatra készült, a felvételt nem láttuk, így az ügyelő, Tatár Ágota beszámolójára hagyatkozunk, aki jelen volt a helyszínen, majd az esetről készült felvételt többször is megnézte.
Jégspray-es zsibbasztással folytatták volna a próbát
Az ügyelő többször is megkérdezte, hívhatja-e a mentőt, azonban erre kezdetben nemleges választ kapott.
A rendező jégspray-es zsibbasztást kért, és folytatta volna a próbát, a színház elsősegélynyújtásért felelős alkalmazottját, majd a technikai igazgatót hívták a helyszínre.
A színésznőt meg is mozdították, noha köztudott, hogy gerincsérülés gyanúja esetén ez szigorúan tilos. Tatár Ágota csak 20 perc múlva kapott engedélyt arra, hogy mentőt hívjon.
A próba abbamaradt, az esetet munkabalesetként kivizsgálták. A próbanapló e-mailen, belső levelezőlistára kiküldött bejegyzésére a színház igazgatója két rövid e-mailben reagált. Ezek:
Tompa Gábor:
Követte valaki az (…) állapotát???
Az ügyelő válasza:
Ket szinesz es a ket rendezoasszisztens egesz estig ott volt vele a korhazban
Tompa Gábor:
Ertem – mar beszeltem Kingaval (a rendezőasszisztens – szerk. megj.), csak kovetni kell, hogy mi a diagnozis es mennyire sulyos. Holnap szabadnap, tehat donteni lehet,hogy ki vegye at ha muszaj.
Koszonom.
A színésznő sérülése szerencsére nem volt nagyon súlyos, azóta teljesen felépült, azonban Rebekka szerepét nem játszhatta el.
Kíváncsiak lettünk volna, hogy a színház vezetése ezután a baleset után milyen biztonsági intézkedéseket foganatosított, illetve hogy Zholdakot figyelmeztették-e arra, hogy a színészek testi épségét nem veszélyeztetheti a munka során.
„A munka során a megelőzésre van helyezve a hangsúly” – nyilatkozta Borsos Levente technikai igazgató, aki elmondta, Zholdakot bevonták a baleset kivizsgálásába, és utána a rendezői instrukciókat módosították.
De kérte-e a színház Zholdaktól, hogy ügyeljen a koreográfiára, hogy ilyen eset többé ne forduljon elő? – kérdeztük. Borsos válasza:
„Az, hogy hivatalos kérés Zholdak fele érkezzen, hogy erre ügyeljen, ez kevésbé így működik. Úgy működik, hogy okés, ez most megtörtént, erre vigyáznunk kell, hogy ez ne tudjon megtörténni. Zholdakról mint alkotóról beszélünk a baleset kapcsán, ő is felmérte, hogy hova jutott, mi történt. A jelenetet át is gondolta. Ezekből mindenki tanul, olyan helyzetek adódnak, amelyekre talán nem gondolt senki előre, de megtörtént, oké, egy újabb történet, amire figyelni kell.”
Egyszerre erőszakos és érzékeny színházi ember
Természetesen nem állítjuk azt, hogy a rendező felel azért, hogy egy rosszul kiszámított mozdulatsor miatt baleset történt. Azonban tény, hogy a próbafolyamat résztvevői számos olyan pillanatról és helyzetről számoltak be, mely akár súlyos sérüléssel is végződhetett volna, és melyet a rendező kért, vagy idézett elő heves és kiszámíthatatlan viselkedésével.
A teljes képhez hozzá kell tenni, hogy úgy a színészek, mind a műszak tagjai, akikkel a cikk elkészítése során beszéltünk, ambivalens érzésekkel rendelkeznek a próbafolyamatról: egyszerre erőszakos és érzékeny színházi embernek írják le az ukrán rendezőt, aki rendkívül sokat kért, azonban szakmailag legalább ugyanannyit nyújtott.
„Hallottam pár rémtörténetet, és meg is született bennem egy jó adag előítélet és utálkozás (Zholdakkal szemben – szerk. megj.). Az első találkozásról csak annyi emlékem van, hogy próbáltam eldönteni, mit érzek ezzel az emberrel kapcsolatban”, emlékezett vissza a Beaté szerepét játszó Sigmond Rita.
„Olyan igaz dolgokat mondott, amelyek a lelkemig hatoltak és meghatottak, tiszteltem első pillanattól fogva, ugyanakkor rettegtem tőle meg attól, hogy hozzám szóljon, és persze ott volt a jó adag előítélet és utálkozás is, amit említettem.
Nem tudtam eldönteni, hol tartok, mi az álláspontom, és arra emlékszem, hogy elhatároztam: megpróbálok csak arra figyelni, amit akkor és ott ő mondott és jelentett számomra.
Én a bemutató előtt három héttel kerültem az előadásba. Ez a három hét életem legintenzívebb próbafolyamata volt, reggeltől estig bent voltunk majdnem minden nap. Minden pillanat tele volt tartalommal, súllyal.
Többnyire kívülről néztem a próbákat, és vártam egyszerre izgatottan meg rettegve, hogy színpadra kerüljek. Azért volt különleges más próbafolyamatokhoz képest, mert 100 százalékos hittel beleadtam magam. Ilyen még soha nem volt addig.
Jelen voltam végig, minden pillanatban, ezt a légkör és ő is megkövetelte, de belső késztetésként is ezt éreztem. Bizsergett az agyam, lelkem, testem, szóval olyan dolgokat éreztem, amiért én választottam ezt a szakmát, visszaköszönt a szenvedélyem. Egy olyan minőség és mélység előtt találtam magam, amit addig ilyen szinten soha nem tapasztaltam. Amire éheztem, évek óta. Szóval lubickoltam benne. Ez volt a pozitív része.
A negatív része az volt, hogy ez az ember két személyiséget hozott magával, egy bölcs, mély, nyitott, igazi színházi embert, és egy üvöltő, agresszív, félelmetes, gyerekes ördögöt. Mindkettővel meg kellett küzdeni. Meg akartunk küzdeni. Nekem ez volt a nagy dilemmám igazából.
Nem érdekelték a határok. Emlékszem, olyanokat mondott, hogy mi a kutyái vagyunk, és hallgassunk rá, mint a kutya a gazdájára. Vagy hogy vérszerződést kötünk vele. Számomra ez túlzás.
Ami a módszereit illeti… soha nem tudtam eldönteni. Néha az volt az érzésem, hogy előre megfontolt módszereket használ, a megalázás, az ego levetkőztetése, az érzelmi poklokig való juttatás, néha meg az, hogy mindent impulzusszerűen, abban a pillanatban dönt el, mint egy megszállott, olyan volt gyakran.
Neki az volt a legfontosabb, hogy mi eljussunk abba az őszinte pontba, ami megszüli az előadás vagy a szereplő lényegét, igazát, és ezért mindent megtett. Mi is.”
A Rosmert alakító Bodolai Balázs így emlékezett vissza a próbafolyamatra: „Zholdak szokatlanul nyíltan beszélt mindenkivel, és gyakran ordibált. Egyiket sem könnyű hosszabb távon elviselni, és egyenesen lehetetlen, ha közben nem látja az ember a közös erőfeszítésből születő munkát.
A fizikai kontaktust kerülte a színészekkel, és a munkán kívül nem érintkezett, nem beszélgetett. Soha nem szólt előre, ezért néha sokkoló hatást váltott ki, mikor például váratlanul elkezdte a porceláncsészéket a díszletfalhoz csapni. Megijedtem, a kolleganőm mellett centikkel süvítettek el váratlanul a csészék. Ez már a határon van, megfagy a levegő, de mivel senki sem sérült meg, megy tovább a munka.
Még volt néhány ilyen alkalom, de nem emlékszem ezekre, csak arra az érzésre, hogy megfagy a levegő. Kiszámíthatatlan volt a légkör körülötte, és emiatt tartott tőle az ember. De ez a kiszámíthatatlanság nem tartalmazta azt a lehetőséget, ami a bemutató szünetében történt. Legalábbis számomra nem. (…)
Zholdak nyilván határeset. Abban a rendszerben, amiben mi dolgozunk (egy évre szóló szerződések, amivel mindent bevállal az ember: amibe kiosztanak, ott leszek; semmit nem lehet tudni előre), egy ilyen munkában csak akkor elképzelhető a részvétel, ha úgy történik, mint itt: ki lehet szállni.
Ez nem a mindenkori munka velejárója, cseppet sem magától értetődő. Persze ettől még nem lesz fekete-fehér a dolog. Még nekem sem. Akkor nagyon szerettem volna ott lenni. Pont ott, ahol voltam. Úgy éreztem, ez sikerült, maradéktalanul jelen lenni, és ez a legjobb dolog a világon.
Viszont azóta is folyamatosan vitázok magammal. Vajon helyesen cselekedtem? Nem lett volna egészségesebb eltolni mindazt? Most azt mondom magamnak: ha már a próbák folyamán is lett volna olyan, mint a bemutató szünetében, akkor nyilván azonnal felálltam volna. De ez alaptalan.
Ki tudja igazából? Nem volt ilyen szélsőséges gesztusa a próbák alatt, és mivel az esettel egyenesen jött a botrány is az ügy kapcsán, ezért elképzelhetetlen csak önmagában vizsgálni a dolgokat.”
„Én vagyok a felelős, azonban én nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban”
A február 4-i munkanaplóban ez a bejegyzés áll:
Két díszítőt kérek minden próbára, a mai próba szerint több jelenetben szükség van díszítőre jobb és baloldalon, ahová a színészek a játék során törékeny tárgyakat (befőttesüveg, székek stb.) dobálnak ki, rendezői instrukció szerint ezeket a tárgyakat el kell kapni dobás után.
„Meghűlt bennem a vér”, emlékezik vissza Tatár Ágota erre a próbára. „Zholdak ordítva felment a színpadra, improvizálva eljátszotta, amit látni akart. Beállított a két ajtóba két díszítőt, azt mondta, amit dobok, fogjátok ki. Kidobott egy pár cipőt – oké, elkapták. Széket – ez is oké. Ezután fogott egy ötliteres befőttesüveget, víz is volt benne, és azt hajította a díszítő irányába” – így az ügyelő.
A befőttesüveg a díszítő mellé csapódott, egy üvegszilánk megsértette a karját (a balesetről egy másik verziót is hallottunk, eszerint az egyik szék horzsolta fel a díszítő karját).
A színház szabályzata szerint az ügyelő felel a munkatársak biztonságáért, elvben neki le kell állítani a próbát, ha azt látja, a rendező balesetveszélyes dolgot kér. „Én kellett volna megakadályozzam? Én vagyok a felelős, azonban én nem tudom, mi fog történni a következő pillanatban” – így Tatár Ágota.
Meddig szabad feszíteni a húrt?
Ha egy domináns rendező vezeti a próbafolyamatot, és ő egy hirtelen ötlet által vezérelve balesetveszélyes dolgot kér, egy ilyen helyzetben az ügyelő megállíthatja a próbát?
„Meg tudja tenni, de az ilyen típusú kezdeményezések 5-10 perces veszekedésbe torkollnak, és aztán újrakezdjük. Van nyomás mindenképp az ügyelőn” – válaszolta kérdésünkre Kovács Kinga rendezőasszisztens.
Mennyi veszélyt lehet bevállalni egy jó előadás érdekében? Meddig szabad feszíteni a húrt? „Nem tudom. Nincs rá se mérce, és visszatérve a felelősségekre szerintem mind kicsit magányossá válunk egy ilyen folyamatban, mert nem tudjuk, hogy ki állíthatja le és milyen pillanatban azt, ami veszélyesnek tűnik” – tette hozzá Kovács Kinga. A rendezőasszisztens így folytatta:
„Lehet, hogy az ügyelő feladata lett volna azt mondani, hogy akkor most megálltok, de ilyenfajta közbelépésre nem volt példa. Zholdak erre rájátszott – így él, így dolgozik. Tulajdonképen a dolgok egyfajta folyamatos misztifikációja történt. Senki nem tudta igazán megőrizni az ítélőképességét. Nincsenek kapaszkodók arra nézve, hogy mit lehet tenni, mit kell tenni, hol vannak a határok. Azt hiszem, örök kérdőjel marad mindenki számára, hogy mi is történt ott.”
A Rosmersholm március 24-i bemutatójáról ez áll az előadás próbanaplójában:
Szunetben a rendezo a megbeszeles soran Imre Evat verbalisan es fizikailag bantalmazta, a masodik reszt rogton a tortenet utan folytattuk. En mint ugyelo serelmeztem, hogy barmelyik kollegamat ilyen szintu agreszio erheti eloadas kozben, ezert kihivtam a rendorseget. A sertett harom honapig barmikor jelezheti a rendorseg fele az ot ert bantalmazast.
„Az előadás szünetében összehívott bennünket a rendező megbeszélésre” – emlékezett vissza Imre Éva. „Körben álltunk, instrukciókat adott a második rész folytatásához. Dühösnek tűnt, ahogyan sokszor. Hirtelen megmarkolta a kabátom gallérját és rázni kezdett, hasonlatosan a Kroll-Rebekka jelenethez. Ha jól emlékszem, arról beszélt, hogy intenzívebben kell játszanunk. Nem ütött meg. Rövid ideig tarthatott, de számomra lelassult az idő. Bodolai Balázs közbelépett, és kérte Zholdakot, hogy hagyja abba. A rendező ezután elment.”
Bodolai Balázs így emlékezik vissza a történtekre: „A bemutató szünetében hátrajött a rendező. Ezt már megszoktuk, két nappal korábban, az első nyilvános főpróba alkalmával ugyanez történt. Akkor is kiértékelte mindenkinek az első részben a színpadon nyújtott munkáját, a maga nagyon egyenes, nagyon direkt, kegyetlenül őszinte módján, és utasításokkal látott el mindenkit a második rész kapcsán.
A színpadon játszó öt színész, a hatodik (dupla szereposztás), a tolmács és a rendező kört formált. Ideges volt, nem volt megelégedve az első résszel, és sorra vette a szereplőket. Mikor Imre Évához ért, teljesen váratlanul megragadta két kezével a ruháját, és nagyon durván rángatni kezdte.
Ilyen még soha nem fordult elő, és a jelenlévők készenléti állapota sem volt erre hangolva. Az első másodpercben a testek sóbálvánnyá meredtek. A második másodpercben (…) megszólalt, és a rendezőt a nevén szólította, nagyjából olyan intonációval, mikor rászólunk valakire, hogy ne tegye azt, amit éppen tesz. A harmadik másodpercben megszólalt (…) is.
A negyedik másodperc kifeszült a levegőben. És az ötödik másodpercben a rendező elengedte azt, akit megragadott. Még szólt néhány szót, és elviharzott. Ezzel az erőszakos gesztussal teljes sokkot idézett elő minden jelenlévőben. Eltelt néhány perc, nem tudom pontosan, hogyan, az ügyelő jelezte, hogy mindenki a helyén, és elindult a második felvonás.”
A rendező tagadta, hogy bántalmazta volna a színésznőt
„Engem telefonon értesített az előadás ügyelője, hogy ez történik. Természetesen felmentem a színpadra, ahol egyik fél sem volt már jelen, színész kollégákkal beszéltünk arról, hogy az előadás akkor folytatódjon vagy ne folytatódjon. A magam részéről a továbbiakban értesítettem az igazgató Tompa Gábort. A színész úgy döntött, az előadást folytatja, innentől kezdve folytatódott az előadás” – emlékezett vissza Borsos Levente.
A technikai igazgató ezt követően az udvaron beszélgetett mintegy 15 percig a rendezővel. „Megkérdeztem, mi történt. Bármi is történt, ez nem megengedett a színházban. Ő a maga részéről azt mondta, hogy nem, amivel vádolják (hogy a színésznőt bántalmazta – szerk. megj.), az nem történt meg. A beszélgetésünk lényege az volt, hogy tartsa ahhoz magát, hogy nem megengedett” – így Borsos.
A bemutatón történtek azonnal sajtótémává váltak: először a Krónika írt az esetről, később pedig meglehetősen sok anyag dolgozta fel ezt a történetet. Az eset publicitásához hozzájárult, hogy Tatár Ágota ügyelő értesítette a rendőrséget, és egy járőr kiszállt a színházhoz, míg folyt az előadás.
Az kevesebb nyilvánosságot kapott, hogy a bemutatón történteknek utóélete is volt. Tompa Gábor az bemutató után két alkalommal, először március végén, aztán április 3-án is behívta magához az ügyelőt, ahol hosszasan és meglehetősen keresetlen hangnemben beszélt vele a történtekről. A beszélgetésekről hangfelvétellel rendelkezünk.
Az igazgató „házon belül” oldotta volna meg
Tompa főként azt sérelmezte, hogy az ügyelő ahelyett, hogy erről előzetesen egyeztetett volna a színház vezetőségével, egymaga döntött arról, hogy kihívja a rendőrséget. „Ennek az intézmény látja kárát” – mondta, hozzátéve, hogy az ügy kiteregetése a sajtóban „megengedhetetlen”.
Tompa elmondta, a színészek fizikai bántalmazása nem megengedhető, azonban ezt az incidenst a nyilvánosság kizárásával, „házon belül” kellett volna megoldani. „Elegen vagyunk, hogy egy ilyen helyzetet megoldjunk”, fogalmazott.
Az ügyelő közbevetésére, hogy senki nem csinált semmit, Tompa azt válaszolta, hogy kellett volna, hiszen „azért vagyunk”, van elég „erős ember”. „Töketlenek vagyunk, ha én ott lettem volna, biztosan másképp történt volna, de más is megteheti ugyanezt”, fogalmazott az intézményvezető, később hozzátéve, hogy „százszoros többségben vagyunk egy olyan emberrel szemben, akit ha én megfogok a nyakánál fogva, akkor összeszarja magát”.
Az ügyelőnek arra a kijelentésére, hogy amit belülről oldanak meg, azt bagatellizálják, valamint hogy nem hajlandó ennyi verbális agressziót elviselni, Tompa így válaszolt: „ez egy téves elképzelés, te egy intézményt nem képviselhetsz ilyen mentalitással”.
Tompa hozzátette, a bántalmazott színésznő „nem fog csinálni semmit, mert nincs értelme”, valamint „az érzés mellett van egy gondolkodás is, ezt össze kell hangolni”.
Akinek nem tetszik, mehet vidéki rendezőkkel dolgozni
Az igazgató szerint azzal, hogy az esetnek sajtóvisszhangja lett, „frusztrált lila pinák fognak csámcsogni hetekig, csomó színház-ellenes izé…, alig várják ezt”. Amúgy nem érdekes, mit ír a Szabadság, vagy mit beszél egymás között „három baszatlan bloglakó”, „kékharisnya”, „életmű nélküli doktorok, akik tanítják a színészetet és akik frusztráltak, mert életükben nem csináltak két alkotó lépést”.
Ezen a beszélgetésen az igazgató azt is elmondja, a bántalmazást kockázatként kell felfogni, ha nem, vidéki rendezőkkel lehet dolgozni, ami „nem az a színház”. „Tudom, hogy miről van szó, és azt is tudom, hogy ha ez sikerül, akkor érdemes volt vállalni ezt a kockázatot. Annak alapján, amit láttunk, mindenképpen érdemes volt” – érvelt Tompa, aki azt is fájlalta, hogy egy „kolozsvári magyar intézményhez a román rendőrséget” kellett kihívni.
Az igazgató szerint a botrány nem tesz jót sem az intézménynek, sem a színésznőnek, „egy olyan nyomást tettünk rá a nyilvánossággal, ami nem szükséges számára pszichésen, hogy tovább folytassa a munkáját. Itt nagy esélye van, akkorát lépett előre (…) nem tökömvakareszkuval lépett előre, hanem igenis Zholdakkal”.
Tompa azt is sugallja, hogy az a színész, aki nem vállalja be ezeket a dolgokat, mehet székelyföldi színházakba játszani.
A beszélgetés végén az igazgató meg is fenyegeti az ügyelőt: „ha én minden kis kihágást elkezdek kiszellőztetni, akkor ti nem hiszem, hogy valaha is munkát kaptok egy komolyabb intézménynél.”
Előre közli az igazgató a vizsgálat eredményét
A hivatalos vizsgálat elindulásának napján a bizottság vezetője, Tompa Gábor újból behívta Tatár Ágotát. A beszélgetés felvételét meghallgatva végig az volt az érzésünk, hogy az igazgató már tudja, mi lesz a kivizsgálás eredménye.
Közölte például, hogy ő utánajárt az ügynek, vizsgálat indul, egyben előre leszögezte azt is, hogy „többszörös mulasztás történt (az ügyelő) részéről az eljárást illetően”. Az igazgató szerint akkor van rendben az, ha egy alkalmazott kihívja a rendőrséget, „ha súlyos eset, valaki veszélyezteti bárkinek az épségét”, de „ez nem történt meg”.
Közli azt is, hogy a bántalmazás időpontja és a rendőrség kihívása között 1 óra 40 perc telt el, ezalatt az idő alatt az ügyelőnek konzultálnia kellett volna a vezetőséggel.
„Megnyomod a nukleáris gombot saját szakálladra, hogy képzeled ezt?”, kérdi Tompa.
Elhangzik, az ügyelő célja nem a helyzet megoldása, hanem a botránykeltés volt, így az intézmény imidzsén esett csorbáért felelnie kell. „Eldöntöttem, hogy teljes körű kivizsgálást indítok, amiben rendőrség, bíróság, minden benne lesz”, így az igazgató, hozzátéve, „az összes vétkest be fogjuk perelni”.
A bemutató után egy héttel, a második beszélgetés napján Tatár Ágotát ez a bizottság írásban szólította fel arra, hogy egy sor kérdésre válaszoljon a történtekkel kapcsolatban.
Az ügyelő válaszai alább olvashatóak:
„A rendező kiabálni kezdett Imre Évára, majd közelebb lépett hozzá és lökdösni, rángatni kezdte, majd megütötte a vállát és mellkasát. A körülötte állók nem tettek semmit, a rendező kirohant, őt követte a rendezőasszisztens Vajna Noémi. Telefonon hívtam a színpadra Borsos Leventét, aki nemsokára megjelent. Az előadást folytattuk a második résszel. Legtöbbünk sokkos állapotba került. Én kevéssel az előadás vége előtt kihívtam a rendőrséget, mert féltem, hogy az eset megismétlődhet, hiszen a rendező a második rész alatt ismét feljött a kulisszák mögé.
Továbbá szerettem volna, ha a rendőrség tudomást szerez a történtekről és felvesznek egy jegyzőkönyvet. Ez nem történt meg. Rövid beszélgetés után, ami köztem és a rendőrök között az intézmény kapusfülkéje előtt zajlott, a rendőrök elmentek, én pedig visszamentem a helyemre a színfalak mögé.
Bántalmazás történt, Andryj Zholdak rendező megütötte és verbálisan is bántalmazta Imre Éva színésznőt, de nem csupán kettejük ügye ez: mindannyiunkat érintett és lesokkolt a történet. A fellépő konfliktusos helyzetet tudomásom szerint ott helyben senki nem kezelte.
A történtek után Borsos Levente a színház udvarán kérdőre vonta a rendezőt, ennyiről van tudomásom, de nem voltam ott. A kiérkező rendőrökkel csak én beszéltem. A rendőrségi jelenlétet azért tartottam fontosnak, mert azt akarom, hogy nyoma maradjon ennek a történetnek.
A rendező nem tisztelte sem a főszereplőt, sem a többi színpadi munkatársat azzal, hogy félbeszakította a szünetet egy ilyen antiszociális megnyilvánulással.
Ha belső ügyként kezeljük, azt jelenti, támogatjuk és egyetértünk az agresszióval és bántalmazással. Szerintem pedig a művészet és a színházi munka nem erről szól.
Az, hogy ez az agresszió megtörtént, legnagyobbrészt annak a felelőssége, aki rendezni hívta Andryj Zholdakot.
Engem munkatársként és ügyelőként, nőként mélyen megalázott és megrázott ez a viselkedés a rendező részéről. Mi mindannyian azért dolgoztunk, hogy az ő művészi elképzelései mentén létrehozzuk az általa rendezett előadást. Felelős felnőtt emberek vagyunk, vigyázunk az előadások belső épségére, normális lefolyására. Ebben éppen a rendező akadályozott meg. Semmilyen sokkterápiát nem fogadok el senkitől azért, hogy az adott előadás «jobban» menjen.
A munkanaplóban nem jeleztem a konfliktusos helyzetet, mert még mindig sokk hatása alatt voltam. A rendőrséget azért hívtam másfél órával a történtek után, mert azt akartam, hogy az előadás végén tudjanak szóba állni a sértettel is. Ez nem történt meg, mert nem várták meg, amíg az előadás befejeződik.
Egy későbbi órában az éjszaka folyamán, kiegészítésként az aznapi munkanaplóhoz röviden leírtam a történteket. A munkanaplónak mindig a teljes transzparenciára kell törekednie, nem maradhatott ki hát ez sem. A bemutatón történt eseményekről a kollégákon és a rendőrökön kívül senkinek nem beszéltem.”
A vizsgálóbizottság munkájának az eredményét, a döntést azóta sem közölték Tatár Ágotával. Az évad végén, 2018. július 7-én értesítették, hogy munkaszerződését, melyet addig évente hosszabbítottak, nem újítják meg.
5 százalékos fizetéslevonás a rendezőnek
Zholdak számára is voltak következményei annak, ami a bemutatón történt. Az eset után négy nappal, március 28-án készült el az incidens kivizsgálásáról szóló jegyzőkönyv (megtekinthető itt). Ez a meglehetősen szűkszavú dokumentum egy „rendező és színészek közötti konfliktusról” beszél, eszerint a rendező a színházzal kötött szerződésének két paragrafusát is megsértette, emiatt honoráriumából 5 százalékot vonnak le.
A cikk megírásához egy sor dokumentumot kértünk ki a színháztól, ezeknek a kiadását nagyrészt elutasították. A színházigazgató Tompa Gábor, valamint a színház által meghívott vendégrendező közötti levelezés kiadását amiatt tagadták meg, hogy az magán e-mail címekről történt, így az „személyes levelezés”.
A színház a második vizsgálóbizottság feljegyzéseinek kiadását is elutasította, így nem tudjuk, hogy a bemutatón történt bántalmazást alaposabban kivizsgálták-e.
Zholdak képviselőjével is leveleztünk. Kiderült, a rendező jelenleg rendez, nem olvas e-mailt, de amint lesz erre ideje, megmutatják neki a kérdéseinket. Jeleztük, hogy amennyiben később válaszolni szeretne, az Átlátszó Erdélyen teret adunk a reakciójának.
Imre Éva akkor úgy döntött, nem szólal meg nyilvánosság előtt, most azonban nyilatkozott az Átlátszó Erdélynek:
„Az eset után nem sokkal áldozatként említettek. Nekem akkor nehezemre esett volna azonosulni ezzel a szereppel, napokkal később pedig arra lettem figyelmes, hogy a középpontban már a színház, illetve a színház vezetősége áll. Ennek a harcnak nem akartam a részese lenni, és véleményt nem formálhattam, hiszen akkor még nem láttam elég tisztán a saját helyzetem.
Másodlagosan pedig egy ilyen intenzív próbafolyamat után szerettem volna levegőhöz jutni, pihenni, újra erőt gyűjteni és gondolkodni azon, hogy tulajdonképpen mi is történt velem az elmúlt pár hónapban. Egyszerűen időre volt szükségem.
Az eset után három hónapig tehettem volna feljelentést, viszont sok vívódás után úgy döntöttem, hogy nem teszem meg. Az ok, amiért nem akartam elindítani egy hosszas jogi eljárást, hogy a hónapok elteltével értelmét vesztette számomra a háborúzás, mivel egyre ragaszkodóbbá váltam az előadás iránt. Az előadás nagyon fontossá vált, mert csakis a szakmámra összpontosíthattam és általa az engem ért sérelmeket sikerült feldolgoznom.
Azért lépek most nyilvánosság elé, mert fontosnak tartom eloszlatni a bemutató estéjét övező tévhiteket, melyeket volt alkalmam több változatban is hallani, és azt remélem, hogy hamarosan lezáródik majd ez az ügy. Én szeretném lezártnak tekinteni a történteket. A rendező a bemutató után elment, és nekünk továbbra is játszanunk kell az előadást legjobb hitünk és tudásunk szerint.”
Epilógus
„Az üvöltésekre emlékszem a legjobban. Nagyon durván üvöltött és szidott, amikor valami nem tetszett neki ‒ emlékezik vissza Sigmond Rita színésznő.
De mi volt a határ?
Sokszor gondolkodtam ezen, hogy számunkra mi volt a határ.
Én sokszor sírva mentem ki próbákról, annyira dühös voltam. Dühös voltam magamra, hogy miért nem állok ki a kollégáimért és üvöltök vissza rá, hogy fejezze be. De úgy éreztem, nem az én feladatom. Amiatt is dühös voltam, hogy miért nem szólok a vezetőségnek.
Féltem.
A próbafolyamat alatt azon vettem észre magam, hogy elfogadtam ezeket a határátlépéseket. Egy folyamatos belső harc volt, az biztos, de amit ő nyújtott, az túlságosan fontos volt. Végre a szakmámat gyakoroltam, a szenvedélyemet, túlzásnak fog hangzani, de minden napot katarzisként éltem meg. És ezt mind úgy, hogy alig voltam színpadon.
Egy embernek, aki elveszíti hitét abban, amit csinál, persze, hogy felébredés és örömforrás egy ilyen. Amikor valamiben benne vagyunk, nagyon nehéz átlátni a dolgokat. Most utólag ki tudom jelenteni, hogy természetesen le kellett volna állítani Zholdakot, sokszor. Ez nem fekete-fehér, és ez így emberi.”
