Az újságírók egyre inkább ki vannak téve az online zaklatásnak. A zaklatók gyakran a hagyományos nemi sztereotípiák és előítéletek alapján támadnak. Az újságírónőknek csak személyes védekezési stratégiáik vannak, nincs mögöttük semmilyen biztonsági háló.
Diana Oncioiu oknyomozó újságíróval beszélgettünk arról, hogyan kezdett el független újságírásban dolgozni, és politikai szakértőként szociális témákkal foglalkozni. A Dela0 és a Să fie lumină munkatársaként a gyermekotthonokban történt és a Román Ortodox Egyházhoz köthető bántalmazásokról írt, kiváló ismerője az oktatási rendszernek és a szociális szolgáltató szektornak, és foglalkozott az egészségügy körüli problémákkal is. Cikkei miatt rendszeresen kap rosszindulatú üzeneteket, egy alkalommal telefonon is megfenyegették.
Oncioiut arról is kérdeztük, mikor tapasztalt nemi alapú megkülönböztetést a munkavégzése során. Szerinte az újságírókat nemtől függetlenül érik támadások, egyaránt tapasztalnak agressziót a terepmunka során és az olvasóktól is. Tapasztalatai szerint a férfi kollégáktól az különbözteti meg a nőket, hogy a szakmai képességeiket lebecsülik: sokszor egyszerűen naivnak, butának és érzékenynek könyvelnek el egy nőt, és nem veszik komolyan a kérdéseit.
Mikor kezdett a médiában dolgozni, és milyen motivációból lett újságíró?
2007-ben kezdtem el dolgozni a Realitatea TV-nél. Nem akartam feltétlenül újságíró lenni, csak adódott ez a lehetőség. Éppen akkor fejeztem be az egyetemet, beiratkoztam mesterizni, de amellett mindenképpen szerettem volna valamit dolgozni is.
Milyen egyetemet végzett?
Politikatudományokat végeztem a Bukaresti Egyetemen. Utána két opcióm volt a munkavállalásra. A tanáraim közül Dragoș Petrescu ajánlotta, hogy van egy szabad állás a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanácsnál (CNSAS). A második választási lehetőséget egy másik tanárom vetette fel, megkérdezte, hogy nem akarok-e menni a Realitateához. A második opciót választottam, a tévénél gyakorlatoztam két hónapig, ez fizetetlen állás volt, gondolom manapság is így működnek a gyakornoki állások.
Amikor jelentkeztem az állásra, az akkori főszerkesztő megkérdezte, melyik osztályon szeretnék dolgozni. Politikatudományokat végeztem, szóval azt mondtam, hogy a politikai, közéleti szekción. Egy olyan időszakot kaptam el, amikor a csatorna közéleti szerkesztősége jól működött szakmai szempontból, és nagyon jó emberek dolgoztak ott. Szerettem ott lenni az első két évben, a harmadik már nem volt túl fenomenális.
2010-ben külföldre mentem tanulni két évet. Miután hazajöttem, a Digi24-nél dolgoztam majdnem két éven keresztül, szintén a politikai rovat szerkesztőjeként. De még nem éreztem magam újságírónak. Ezután jött egy fordulat, mert ki akartam szállni a mainstream sajtóból. Így lett, hogy 2014-től a Dela0-hoz kerültem, ahol a mai napig is vagyok. A független újságírás mellett döntöttem, tulajdonképpen emiatt maradtam a szakmában. A tévénél olyan volt, mintha kerekek között őrlődnél, az egy nagyobb gépezet.
Tegyük hozzá, hogy akkoriban a független sajtó még nagyon gyerekcipőben járt, épp kezdett kifejlődni. Habár a Dela0 körülbelül három éve működött már, mielőtt odakerültem, de úgy is friss oldalnak számított. Akkor még furcsán néztek rád, ha azt mondtad, hogy egy független vagy alternatív médiaorgánumnál akarsz dolgozni.
Mi volt az, ami leginkább lelkesítette a szakmája kezdetekor?
Számomra nagyon fontos lecke volt az, amit a tévénél tanultam meg. Ahogyan bárki, aki elkezd egy szerkesztőségben dolgozni, én is adatgyűjtéssel kezdtem. Nagyon sok politikai nyilatkozatot követtem nyomon, az egy szenzációkra kihegyezett gyakorlat volt. A tévénél úgy kell dolgozz, hogy a nyilatkozatokból kikeresd a lehető legrövidebb és legérdekesebb részt. Ha egy nyilatkozatra másfél percet kaptunk egy adásban, az nagyon hosszúnak számított.
Lelkesített az is, hogy mindenféle témáról háttérinformációt kellett gyűjtsek. Emlékszem arra, hogy a Realitateánál egyszerre kezdtünk el dolgozni Valeria Dorneanuval, aki később a Mediafax főszerkesztője lett. Valeriával együtt kezdtünk el adatbázisokat összegyűjteni mindenféle politikai eseményre, hogy ha történik valami breaking news, akkor a tévének legyen anyaga, mielőtt élőben kap nyilatkozatot valamelyik érintettől.
Most is ezt csinálom, hiszen minden téma esetén elengedhetetlen az adatgyűjtés. A közéleti részlegen mindent le kellett fedjünk, ami ide tartozik: pártok, parlamenti felszólalások, interpellációk, alkotmánybíróság stb., és nem hiszem, hogy volt akkoriban bármilyen preferenciám. De nem tudtam volna elképzelni magam más részlegen. Mégis, ha belegondolsz, amióta a Dela0-nál vagyok, szociális témákkal foglalkozom, és alig vannak politikaiak. Persze közvetve minden témának van köze a politikához. Áttérni a szociális témákra 180 fokos fordulat volt.
Hogyan kezdett bele az oknyomozó újságírásba?
A témákkal együtt jött, miután elkezdtem a Dela0-nál dolgozni. Mert a tévé nem engedi meg azt, hogy leáss a dolgok legmélyére. Nem azért, mert nem akar leásni, hanem mert nem olyan a profilja. Ott minden nap ki kellett töltsünk egy órát, és azt nagyon gyorsan kellett csinálni, például a Románia, szeretlek! (România te iubesc) vagy a Premierben (În premieră) műsorokban. A Realitateánál és a Digi24-nél is a hírosztályon dolgoztam, és a hírek szerkesztése közben nincs időd elmélyülni egy-egy témában.
Aztán a Dela0-nál, ahogy elkezdtem egyre részletesebben belemenni a szociális témákba, egyre többet és többet kellett kutatni, egyre többet akartam tudni ezeknek a rendszereknek, intézményeknek és törvényeknek a működéséről. Ez egy természetes folyamat volt. Ha elkezdesz utánajárni egy témának, elkerülhetetlen, hogy a rendszer mögé nézz.
Aztán meg specializálódsz egyfajta tematikában. A szerkesztőség ilyenkor nagyon fontos, mert segít neked, hogy professzionalizálódj egyes területeken, amelyeket nagyon jól kell, hogy ismerj. Például a Dela0-nál most szükségünk lenne valakire, aki nagyon jól ért a közigazgatáshoz, mert az anyagainkon meglátszik ennek az ismeretnek a hiánya. Bukarestben még vannak emberek, akik értenek ehhez, de vidéken már kevesebben. Ugyanígy a közéleti, gazdasági, szociális vagy igazságügyi területeken is nagy a hiány.
Én valahogy nagyon is a szociális szféra fele mentem el, beleértve ebbe az oktatási, szociális és egy kicsit az egészségügyi témákat is. Ez azt jelenti, hogy nagyon kell követnem az oktatási minisztérium tevékenységét, de az igazságügyi minisztériumét is, mert az összes bántalmazásos eset oda csatornázódik be. Minél alaposabban jársz körül egy területet, annál jobban meg fogod érteni azt. És ilyenkor könnyen terelődsz az oknyomozás irányába.
A szerkesztőségekben, ahol dolgozott, tapasztalt bármiféle diszkriminációt a nőkkel szemben? Például a bérezés terén: nagyobb fizetéseket kapnak a férfiak, mint a nők?
Nem igazán emlékszem ilyen esetre. Azokban a szerkesztőségekben, ahol dolgoztam, valójában a nők voltak többségben, a főnökeim nők voltak, a tévénél a politikai részlegen csak két férfi riporterünk volt, és abban biztos vagyok, hogy a részlegen belül nem volt megkülönböztetés a férfiak és a nők bérezése között.
De olyan férfi főnökeim is voltak, akik hajlamosak voltak bántalmazóan vagy agresszíven viselkedni mind a női, mind a férfi kollégákkal szemben. Nem tettek különbséget a nemek között, ha ordibálásról, sértegetésről meg hasonlókról volt szó. De persze amikor nőkkel szemben viselkedtek így, megmutatkoztak a nőkkel szembeni előítéletek különböző formái és a nőgyűlölet.
Terepmunka közben szokott tapasztalni nemi megkülönböztetést, ha egy befolyásos férfinak kell feltegyen kényes kérdéseket?
Igen. Bár a munkahelyeimen nem feltétlenül tapasztaltam diszkriminációt, de a terepmunkán legtöbbször úgy érzem, hogy hátrányos helyzetben vagyok azért, mert nő vagyok. De megtanultam előnyt kovácsolni belőle. Megtanultam „profitálni” abból, hogy a megkérdezett alany azt hiszi, csak egy „hülye nő” vagyok. Most már egyre ritkábban történik meg ez velem, mert kezdenek ismerni, de régen nagyon sokszor megbélyegeztek, hogy jön a kicsi, szőke, naiv, butácska nő, és valami kérdéseket akar feltenni.
Ezt szoktam felhasználni ellenük, mert ha csak ennyit látnak belőlem, akkor általában nem készülnek fel arra különösebben, hogy védekezniük kell a kérdéseimmel szemben. Mindig nagyon illedelmesen kezdem a beszélgetést, az alany pedig nem akar nagy ügyet csinálni egy naivnak hitt nő kérdéseiből, és egyre inkább megnyugszik. Ekkor szoktam előhozni a súlyos kérdéseimet, amikor már észre sem veszik a csapdát.
Például megtörtént ez, amikor Sorin Roșca Stănescu újságíróval készítettem interjút, aki szépen elmesélte, hogyan használja az oknyomozást arra, hogy zsaroljon embereket. Roșca Stănescu egyike volt azoknak az újságíróknak, akik kitalálták az oknyomozó zsarolást, értsd úgy, hogy voltak témái, amiket a fiókban tartott. Le voltam sokkolva, miközben beszéltünk, és csak utána eszméltem rá, hogy mekkora dolgot kotyogott ki nekem.
Azért volt fontos, hogy előnyként éljem meg ezt, mert úgy gondolom, hogy amikor terepen vagyok, nálam sokkal fontosabb az ügy, amin éppen dolgozom. Gondoljanak csak hülyének, ha ennek az lesz az eredménye, hogy információt húzok ki belőlük.
Csak a témára összpontosít, és így próbál felülkerekedni a nőgyűlöleten és az előítéleteken?
Igen, sajnos. Emlékezetes volt, amikor a Legyen világosság (Să fie lumină) projekten dolgoztam. Mondhatom, hogy a politikusoknál már csak a papok rosszabbak, abban az értelemben, hogy a vallás azt tanítja nekik, hogy a nők alárendeltjei a férfiaknak, mert ez áll az Ószövetségben, és a környezet is ezt sulykolja beléjük.
Amikor én mentem oda egy paphoz, hogy kérdéseket tegyek fel neki, nem hagyta, hogy beszéljek, mondván, hogy ez nem illendő viselkedés, és ne kiabáljak vele. Egyszer valóban elkezdtem kiabálni, de amúgy nem szoktam. Hanem felteszem a kérdéseimet, és annyiszor ismétlem meg őket, amíg választ nem kapok rájuk. Ha ez bárki szerint agresszió, akkor ez van. Konfrontálódtam minden pappal, akiről tudtam, hogy hazudik.
A férfi kollégáim, Vlad Stoicescu és Ovidiu Vanghele, ugyanebben a helyzetben vannak. Ha Ovidiut és engem egymás mellé teszünk, akkor kijelenthetjük, hogy az ő kérdezési stílusa agresszívebb az enyémnél. A papoknak még rendben van, ha egy férfi keresi fel őket. De hogy egy nő kemény kérdéseket tegyen fel, olyan nem létezik, akkor azt gondolják, hogy „valami baja van”. Borzasztónak tartom az ilyet. Hiába szeretnéd azt, hogy épp úgy végezhesd a munkádat, mint a férfi kollégák, nem tudod, mert nő vagy. És azt kell hallgatnod az interjúalanyaidtól, hogy „viselkedj szépen”. Hogy mondhatnak ilyet, hogy viselkedj szépen? Mégis mit jelent ez?
Volt egy másik esetem is Ciprian Ciucuval, a bukaresti VI. kerület polgármesterével. Írtam egy cikket, amihez nyilatkozatot kértem tőle, elvégre így dolgoznak az újságírók. Miután publikáltam, felhívott és dühösen számon kért, hogy miért nem küldtem el neki publikálás előtt az anyagot, és hogy engedélyt kellett volna kérjek tőle. Visszakérdeztem, hogy milyen engedélyről beszél, ezt hogyan képzelte el? Nem tudom, hogy kikkel dolgozott ezelőtt, de az újságírás nem így működik.
Kihangosítottam a telefont, mert azt akartam, hogy a kollégám, Vlad Stoicescu is hallja, aki a cikket szerkesztette, mert tudtam, hogy Ciucu agresszív lesz és támadni fog. Ciucu azt mondta, hogy ne hívjam fel soha többé nyilatkozatot kérni. Ekkor közbelépett a kollégám, és megkérdezte, hogy milyen alapon engedi meg magának azt, hogy egy újságírónak olyat mondjon, hogy ne keresse meg többet úgy, hogy ő közéleti pozíciót tölt be. Ekkor hangnemet váltott Ciucu, és megkérdezte Stoicescut, hogy ő elégedett-e a cikkel, amit a hölgy publikált. Amire Vlad mondta, hogy igen, ő szerkesztette. De Vladdal nagyon más hangnemben beszélt, biztos vagyok benne, hogy csak azért, mert férfi. Nagyon dühös voltam.
Még eszembe jutott egy példa. Olyan nyilvános vitán vettem részt, ahova meghívták Mihail Neamțu teológust is, aki a közéletben is aktív. A Román Televízió (TVR) szervezte, és az abortusz témájáról vitáztunk. Az az ember az egész műsor alatt rám se nézett, még akkor sem, amikor hozzám beszélt. Ezt megvetésből tette, biztos vagyok benne. Mert például a moderátorral szembe tudott nézni végig, aki férfi volt. És csak gondolkoztam, hogy milyen baja lehet velem.
Megkérdezte utólag, hogy miért nem nézett önre?
Nem volt lehetőségem rá. Csak a tévéműsor alatt beszéltünk. Számomra már nem érdekes az, amit Neamțu mond. Szerintem azért nem nézett rám, mert tudtam, hogy hazudik a vita alatt, és ezt élőben alá tudtam támasztani érvekkel és adatokkal. Meg tudtam mutatni, hogy hamis adatokkal dobálózik és teljes mértékben manipulál. Valószínű, hogy erre nem számított.
Bele szokta írni a cikkekbe azt, ha diszkriminációval élnek önnel szemben?
Nem feltétlenül írom bele ezeket. Attól függ, hogy van-e köze a témához. Amikor megfenyegettek, azt leírtam egy cikkben, mert köze volt a feltárt esethez. A fenyegetőknek közük volt az ügyhöz, amin épp dolgoztam.
A 2019-es fenyegetésről beszél, amikor egy férfi azzal hívta fel önt, hogy „betöri a fejét”, ha nem hagyja abba az oknyomozást az Ortodox Egyház két papja körül, akik szexuálisan zaklatták több diákjukat? (Cikkek itt és itt.)
Igen, pontosan. Általában el szoktam mesélni ezeket az eseteket, például Ciprian Ciucuról is írtam a Dela0-n. Sosem hagyom figyelmen kívül, sosem nézek el az ilyenek mellett. Valahogy be kell kerüljön a hírekbe, főleg ha köztisztviselőről van szó. Amikor súlyosabb eset történt, a telefonos fenyegetés, akkor feljelentést tettem a rendőrségen. És így fogok tenni bármikor, ha úgy érzem, hogy zaklat egy politikus vagy bármilyen befolyásos személy.
De a férfi kollégák is feljelentették Vasile Bănescut, a Román Ortodox Egyház szóvivőjét az agresszivitása miatt. Mi könnyedén megtesszük a feljelentést, ha arra van szükség. De különválasztjuk, ha nem feltétlenül kapcsolódik az általunk dokumentált témához.
A telefonos fenyegetés után azonnal feljelentést tett a rendőrségen?
Igen. Olyan dolog volt, amiről úgy gondolom, hogy elfogadhatatlan, és jelentettem a rendőrségen az ügyet. Meg is találták a két fiatalt, akiknek közük volt az ügyhöz, amiről éppen írtam. A fiatalok arra kértek, hogy vonjam vissza a feljelentést, de megmondtam nekik, hogy semmiképp sem fogom visszavonni. Értettem, hogy milyen közük van nekik az ügyhöz, de ilyet akkor se lehet tenni. Felelniük kell azért, amit tettek. Különben bárki helyénvalónak érezné, hogy megfenyegessen egy újságírót, és simán megúszná. Legközelebb kétszer meggondolják, mielőtt felhívnak egy újságírót azzal, hogy megölik, ha tovább dolgozik egy ügyön, gondolok itt arra az enyémmel összehasonlíthatatlanul súlyosabb fenyegetésre, amelyet Emilia Șercan, a magas rangú közméltóságok plágiumainak feltárására szakosodott újságíró kapott.
Milyen gyakran találkozik online zaklatással, és hogyan érinti önt?
A facebookos üzenetekkel és kommentekkel el tudok boldogulni, bár nagyon sok rosszindulatú van. Amikor a bukaresti Ferentari negyedben élők mélyszegénységéről írtam, kaptam olyan kommentet, hogy ha majd néhány cigány megerőszakol, reméli, hogy utána jobban átgondolom, hogy akarom-e még védeni őket. Ilyen „kívánságokból” számtalant kapok. Egyébként mindegyikre szoktam válaszolni, nagyon udvariasan. Elmagyarázom nekik, hogy amit csinálnak, az fenyegetés vagy rágalom, és a törvény bünteti. A szembesítés után az emberek vagy kitörlik az üzenetüket, vagy felszívódnak.
Történt olyan a pandémia alatt, hogy egy klubról írtam, ahol bulikat szerveztek a járványügyi szabályok ellenére. Azután is kaptam olyan üzeneteket, hogy azt kívánják, kövezzenek meg, és hasonlók. Erre is udvariasan elmagyaráztam, hogy ez fenyegetés, készítettem róla képernyőmentést, és ha tovább folytatja, akkor feljelentem. Nagyon könnyű a számítógép mögött ülni és írogatni, amíg nem számolnak semmilyen következménnyel.
Kapott olyan online zaklató üzeneteket, amelyek kifejezetten azért támadják, mert nő?
Kaptam olyan üzeneteket, hogy ha nő vagyok, akkor ne írjak férfiakról, főleg ne papokról. Inkább álljak a fazék mellett és vigyázzak a gyerekekre. Vagy remélik, hogy elhagy a férjem és egyedül maradok a „purdéimmal”. Érdekes, hogy sokszor a romákra utalva, etnikai alapokra helyezik a nőiséggel kapcsolatos sértegetést, ha valami nem tetszik nekik.
Tehát nőként nem szabadna nekem papokról írni, mert más a szerepem. Néha belemegyek ilyen véget nem érő kommentfolyamba. Emlékszem, hogy férfiak írták azt, hogy biztosan épp menstruálok. Ezek nagyon idegesítenek, de megpróbálok úgy válaszolni rájuk, hogy ne hagyjam, hogy provokáljanak.
Gyakran találkozom azzal a megszólítással a hölgyem (domnișoară) helyett, hogy „hölgyikém” (donșoară), amit tényleg csak arra használnak, hogy idegesítsenek. Viszont én tényleg mindig szenvtelenül válaszolok ezekre, és hamar meghátrálnak a zaklató kommentelők. Ezeknek az embereknek valójában nincsenek érveik.
A férfi kollégák is ki vannak téve az online zaklatásnak. Őket másképp támadják?
Igen, nagy különbségek vannak. Egy férfi újságíróra azt mondják, hogy szekus (a titkosszolgálatoknak dolgozik), vagy hogy le van fizetve, hogy valaki pártján áll. Ezt gyakran tapasztaltam a férfi kollégák esetében. Ezzel szemben a nőkre inkább azt mondják, hogy épp menstruál, vagy ingerlékenyebb, mert a nők érzékenyebbek, mint a férfiak.
Volt eset, hogy fenyegetésektől, zaklatásoktól kellett megvédenie a családját, gyerekeit?
Nem voltunk kitéve olyan zaklatásnak, ami a családra és gyerekre irányult volna. De esetünkben vannak ebben átfedések, mert a partnerem szintén újságíró, Vlad Stoicescu. Tisztában vagyunk vele, hogy a munka, amit végzünk, sokszor negatív népszerűséget hoz. De nagyon figyelünk arra, hogyan vagyunk fent a közösségi hálón. Persze az is benne van a munkánkban, hogy a telefonszámaink publikusak, a szerkesztőségünk címe is az. Ha bármit megírunk, és szignózzuk a nevünkkel, akkor biztosan kapunk rá egy csomag negatív kommentet is, ez a munka ezzel jár.
Van Romániában olyan szervezet, amely védi az újságírókat?
Nincs, még egy szolidaritási szerveződés sem. Természetesen ha történik valami, akkor az újságírók egyénileg a szolidaritásukat fejezik ki. Pedig tényleg szükség lenne egy olyan egyesületre, amely támogat minket és szükség esetén jogi tanácsot is kínál. Nemcsak erről a fenyegetettségi területről van szó, hanem arról is, hogy bárkit megfélemlíthetnek SLAPP típusú perrel. Jog szerint bárki beperelhet egy újságírót, ha úgy gondolja, hogy valótlanságokat írt róla. Ezt a politikusok és az üzletemberek következetesen kihasználják csak azért, hogy megfélemlítsenek, és hogy lefoglalják az idődet, hogy addig se tudj a munkáddal foglalkozni.
Egy egyesület ezen a téren is segíthetne nekünk. Valójában működnek különféle szervezetek, mint az ActiveWatch, de nekünk, újságíróknak nincs egy külön egyesületünk, amely ki tudna állni mellettünk.
Milyen biztonsági előírásaik vannak a szerkesztőségen belül?
A szerkesztőségen belül a zaklatás megelőzésére nincs védelmi szabályzatunk. Talán azért, mert nagyon kicsi szerkesztőség vagyunk. Jelenleg a Dela0-nál csak én és Vlad Stoicescu vagyunk állandó dolgozók, és van még néhány külsős szerző. Ha nagyobb szerkesztőség lennénk, akkor biztosan lennének biztonsági előírások. És úgy is gondolom, hogy kötelezően kellene legyenek. Tényleg vannak még hiányosságaink e téren.
Ami az online zaklatást és uszítást illeti, óvatosak vagyunk a kommentek moderálásával. Bár elég bonyolult mindet átnézni, ha több száz vagy akár több ezer kommentről van szó. Nincs külön moderátorunk erre a munkakörre, hanem mi, az újságírók csináljuk. Támogatjuk a véleménynyilvánítás szabadságát és az olvasóknak azt a jogát, hogy kritizálják a munkánkat. Tehát nem töröljük a hozzászólásokat, és nem blokkoljuk az embereket csak azért, mert kritizálnak minket. Válaszolni szoktunk azokra a hozzászólásokra, amelyek fenyegőek, és hazugsággal vagy manipulációval vádolják az újságírókat. Viszont elrejtjük vagy töröljük azokat a kommenteket, amelyek erőszakra buzdítanak, amelyek különböző alapon diszkriminálnak.
Továbbá nagyon fontos számunkra a forrásaink védelme. Ha bármilyen kockázati tényező felmerül, akkor nem tesszük közzé a nevüket, és semmilyen információt, amely alapján beazonosíthatók lennének. Vigyázunk a forrásainktól kapott dokumentumokra, fényképekre és videókra is, arra hogyan tároljuk és tesszük közzé azokat.
Mit gondol, a romániai szerkesztőségek megfelelő tudatossággal kezelik az online biztonsági előírásokat?
Szerintem nem vagyunk elég tudatosak. Mindig csak a témát tartjuk fontosnak, és nem saját magunkat. Az utóbbi időszak tanított meg arra, hogy tényleg ki vagyunk téve támadásoknak, és ez ellen valamit tennünk kell. A romániai független lapok és portálok még nagyon kicsik, csak a Recordernek sikerült már nagyobbra nőni.
De mindenhol azt látom, hogy csak arra szánják az energiájukat, hogy információt gyűjtsenek és forrásokat találjanak. Továbbá nagyon kevés az olyan ügyvéd, aki vállalja a védelmünket. Éppen ezért lenne nagy szükségünk egy újságírókat védő egyesületre.
A nyitókép forrása: Diana Oncioiu Facebook oldala.
