A tavaly nyári utcai ütlegelés nem az első és nem egyedi eset volt, hogy az egyetemi tanár bántalmazta volt élettársait. Megszületett az ítélet, megszólalnak B.F. volt barátnői és maga az elítélt is.
2020. július 29-én B.F. volt barátnőjével lépett Kolozsvár egyik macskaköves utcájára. Egy darabig együtt mentek, szóváltásba keveredtek, végül B.F. ütlegelni kezdte a fiatal nőt. Miután abbahagyta az ütlegelést, B.F. elhagyta a helyszínt.
Az esetnek hamar híre ment, hiszen a sértett feljelentése nyomán eljáró rendőrség B.F. akkori munkahelyén, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári film-, fotó- és médiatanszékén is érdeklődött.
2021 márciusában a bíróság a vádlottat alapfokon felfüggesztett börtönbüntetésre ítélte ütlegelés és egyéb erőszakos cselekmény elkövetéséért. Az ítélet fellebbezés hiányában jogerőssé vált.
Az erőszak hírét követő időszakban az utcai bántalmazás körülményeiről kiszivárgott szűkös, részben bizonytalan információkból két véleménycikk és a közösségi médiában számos egyéni állásfoglalás született. A vélemények megoszlottak:
- egyik oldalon az önbíráskodás, online lincshangulat az elkövetővel szemben,
- másik oldalon az erőszakot átélő személy traumájának, egyáltalán az események súlyosságának megkérdőjelezése és áldozathibáztatás.
Miért ellentmondásos a közvélemény online reakciója egy részleteiben nem ismert erőszak hírére? Milyen az a jogi rendszer, amelyben egy brutális bántalmazást szerencsés esetnek lehet nevezni? Mi a jelentősége annak, hogy párkapcsolati erőszak esetén mekkora rálátása van az igazságszolgáltatásnak a kapcsolat egészére?
Mivel a sértett a büntetőper lefolyása alatt nyilvánosan nem szólalt meg, az elsőfokú döntésből pedig nem derül ki az eset előtörténete, amely más megvilágításba helyezi azt, fontos megismerni a részleteket. Ezek új perspektívába helyezik a szűkebb környezet, a közösség és a média felelősségét, megmutatják az erőszak kultúrájának a veszélyét, amely a hallgatólagos elfogadásban rejlik.
Media X Files
A Dela0.ro irányításával hat szerkesztőség (Info Sud-Est, Ziarul de Iași, TVR Cluj, Átlátszó Erdély, Monitorul de Botoșani, Dela0.ro) újságírói 2021 tavaszáig 16 anyagot közölnek románul és magyarul a nők elleni erőszak témájában. Nemcsak a családon belüli erőszakról írnak, hanem többek között arról, hogyan kezeli az állam a szexuális bűncselekményeket, milyen közösségi/kulturális minták befolyásolják a jelenség megértését, illetve újratermelését az ország városaiban és községeiben.
A Media X Files célja, hogy többféle újságírói eszközzel dokumentálja és mutassa be a témát. A projektet a Független Újságírásért Központ bonyolítja le Hollandia Nagykövetségének anyagi támogatásával.
A párkapcsolati erőszak a nőkkel szembeni abúzus egyik formája. Olyan káros elképzelések teszik lehetővé, melyek szerint a kapcsolaton belüli erőszak (intim terror) „kiprovokálható”, „kiérdemelhető”, különböző körülmények között „indokolt” lehet. Ezek az előítéletek általában az erőszak elszenvedőjét teszik felelőssé a bántalmazásért: miért ment oda, miért mondott vagy tett valamit, miért hallgatott, miért nem ment el. Áldozathibáztató megközelítésekkel találkozhatunk a legsúlyosabb testi sértés vagy akár gyilkosság esetében is.
Az intim terroros kapcsolatokban a fizikai erőszak olyan láthatatlan, nehezen mérhető érzelmi abúzussal társul, amelyre az igazságszolgáltatási rendszerünk vak. Vajon hány olyan nő él körülöttünk bántalmazó kapcsolatban úgy, hogy közvetlen környezete tehetetlen az őt ért bántalmazással szemben, nem érti a folyamatot, vagy rosszabb esetben jogosnak is tartja a bánásmódot, amelyet a nő elszenved?
Riportunkban a tavaly nyári erőszak túlélőjének vallomásából, illetve az elkövető két korábbi barátnőjének a bírósági tárgyaláson írásos bizonyítékként bemutatott nyilatkozatából idézünk. (A beazonosításukra alkalmas adatokat a személyek védelme érdekében módosítottuk.)
A tárgyalás idején még érvényben volt az azonnali távoltartást fél évvel meghosszabbító végzés, így a sértett tulajdonképpen először a tárgyalóteremben találkozott a bántalmazójával. Megfigyelőként magunk is részt vettünk a bírósági tárgyaláson, hogy az eljárás menetét, az elhangzó érveket kövessük.
Az elkövetővel nem sokkal cikkünk megjelenése előtt beszéltünk. Ekkor nem egyezett bele az elhangzottak rögzítésébe és felhasználásába, viszont vállalta, hogy írásban válaszol a kérdéseinkre.
Visszatekintés
2020. július 29-én éjszaka a volt élettársak arról vitatkoztak közvetlenül a bántalmazás előtt, hogy együtt vagy külön menjenek-e haza, áll a sértett vallomásában. A nő egyedül szeretett volna hazamenni, nem akart órákon át tartó veszekedést. B.F erősködött, hogy együtt menjenek a sértett lakására, aki ennek határozottan ellenállt.
„A következő pillanatban a földön feküdtem, és már ütött. Hanyatt feküdtem, ő pedig rajtam térdelt. Nem igazán tudtam védekezni. Nem emlékszem a sorrendre, csak mozdulatokra, és a fájdalomra” – emlékezett vissza a sértett a vallomásában. Az elkövető tenyerével és csuklójának belső részével ütlegelte volt barátnőjét, majd oldalról két kézzel tartva többször beleverte a nő koponyáját a macskakőbe.
„Egyetlen rúgásra emlékszem még, miközben ő mellettem állt, és én a földön feküdtem.”
Az erőszak közterületen történt, olyan helyen, ahol felvétel készült róla. Így a bántalmazás és az elkövető kiléte tanú hiányában sem volt kérdéses. Az elkövető hátulról látszik, a nagyobb mozdulatok ívei láthatóak. A kamera hangot nem rögzített, a bántalmazás verbális előzménye nem derül ki a felvételből.
„Az orromból ömlik a vér, és a kezeim egészen fel a karomig, az arcom is tiszta vér. Megkérdeztem, hogy most elégedett-e. Azt válaszolta, igen, most az” – idézi fel utolsó emlékeit a sértett, miután volt párja abbahagyta az ütlegelést. B.F. a nő hogylétéről nem bizonyosodott meg, elsétált a helyszínről.
A sürgősségi ellátás után a sérülésekről bűnügyi orvosszakértői lelet készült. A sértett feljelentést tett, és jogi védelmet igényelt. Olyan támogató közeg vette körül, amely nem banalizálta a párkapcsolati erőszakot.
A vád a bántalmazás brutalitására és hidegvérűségére hivatkozva kérte a felfüggesztett börtönbüntetést: „tegyenek meg mindent annak érdekében, hogy többet ne bántalmazhassa sem volt, sem jelenlegi, sem jövendőbeli barátnőit” – indokolta a sértett fél.
Mint arról 2020 augusztusában beszámoltunk, a Sapientia EMTE Kolozsvári Karának vezetősége augusztus 3-án szerzett tudomást az egyetem alkalmazottja, B.F agresszív tettéről. Az intézmény 6-án nyilvánosan elhatárolódott tanársegédje tettétől, belső eljárást indított, és nyilvánosságra hozta, hogy a férfi ellen hatósági eljárás indult. B.F. azonnali hatályú felmondását az egyetem rektora augusztus 20-án fogadta el, az Etikai Bizottság eljárása ezt követően okafogyottá vált.
[irp posts=”29983″ name=”Felmondott a Sapientia oktatója, aki megverte a volt élettársát”]
A tanársegéd egy hónappal később bocsánatot kért a sértettől, Facebook-bejegyzését a Krónika szemlézte.
Mivel az ügy – sok más, nőkkel szemben elkövetett erőszakos cselekménnyel ellentétben – gyorsan eljutott a bírósági tárgyalásig, sokan úgy vélhették, ezúttal működik az áldozatokat védő törvényi háló, a közösségnek már nincs dolga az erőszak elítélésében, a túlélővel szembeni kiállás szükségtelen, esetleg várhat.
A teljes történet, amelynek csupán egyetlen éjszakai töredékéről értesültünk, a társadalom olyan működésébe enged belátni, amely felelős azért, amiért sok párkapcsolati erőszakban élő nem kap kellő megerősítést, támogatást, sokan pedig nem tudják kellő időben, kellő határozottsággal segíteni barátaikat, családtagjaikat, ismerőseiket. Legyenek akár az erőszak túlélői, akár elkövetői.
Mihez kezdtünk a hírrel?
A nyomozati eljárás első szakaszában leginkább a július 29-i agresszió körülményei keltették fel a nyilvánosság figyelmét. A bántalmazás köztéren történt, térfigyelő kamera rögzítette. A közösség megítélésében hol súlyosbító, hol enyhítő körülmény volt, hogy az elkövető egyetemi oktató, tanársegéd.
A Krónika közölt elsőként részleteket a fizikai bántalmazásról: az elkövető brutálisan ütlegelte a védtelen nőt, és azután sem hagyta abba, hogy az áldozat a földre esett. A Krónika cikke szerint az ütlegelés nyolc percig tartott: a közvélemény dühét a bántalmazás időtartama, kegyetlensége és az oktatói pályával való összeegyeztethetetlenség tüzelte.
A másik oldal hangadói feltételezték vagy tudni vélték, hogy az ütlegelés súlyossága és időtartama nem felelt meg az első híreknek. A közölt 8 perchez képest a vádlott ügyvédje a tárgyaláson 57 másodpercet jelölt meg. A felvétel szerint a fizikai bántalmazás közel 3 percet tartott, megszakításokkal.
Voltak, akik az ártatlanság vélelmére és a sértettel szembeni tapintatból türelemre intettek, de voltak, akik a bizonytalan kiszivárgott információkat egyenesen a hiteltelenítés eszközeként használták fel. Holott egy 1 perces ütlegelés ugyanolyan súlyos testi sértés lehet, mint egy nyolc perces. Az olyan hiteltelenítő megjegyzések, mint a „nem is bántalmazta súlyosan”, „ki tudja, csak néhány pofont kapott, és a sajtó fújta fel”, „vajon mivel adott okot az áldozat, amivel ekkora dühöt váltott ki”, ellehetetlenítik a szolidaritást a sértettel, és rá hárítják a felelősséget.
Az online térben néhány napig tartó lincshangulat a tényeket nem tisztázta. A probléma megoldása helyett csak a düh levezetésére és bűnbakképzésre jó, nem bizonyított, hogy változtatna a családon belüli erőszak társadalmi megítélésén. Sőt a lincselés, önbíráskodás jelensége egy tőről fakad a bántalmazással, az erőszak kultúrájának része. A hozzászólások egyrészt a probléma súlyosságát mutatják, másrészt annak a nehézségét, hogy objektíven tudjunk beszélni a nőkkel szembeni erőszakról.
Ez az ügy nem csak B.F. ügye. A társadalmunk egyik története arról,
- mennyire felkészületlenek, határozatlanok vagyunk egy nyíltan agresszív cselekedet tárgyilagos megítélésében,
- milyen nehezen találjuk meg a szolidaritás, de legalábbis a tapintat formáit a túlélők irányába,
- és hogy az agresszió, a lányokkal, nőkkel szembeni erőszak határozott társadalmi elutasítása egyszerre segítené a sértetteket és a bántalmazókat is.
Ítéletek
A bíróság a tavaly nyári bántalmazás elkövetőjét egy év és három hónap felfüggesztett börtönbüntetésre és 90 nap közmunkára ítélte ütlegelés és egyéb erőszakos cselekmény elkövetéséért. Arra is kötelezi, hogy pszichológiai tanácsadáson vegyen részt, hogy kiderüljön és megszűnjön az erőszakos viselkedésének oka.
B.F. a tárgyaláson beismerte, hogy ütlegelte volt barátnőjét, viszont fenntartotta, hogy egyszeri esemény volt, amikor nehéz élethelyzetének, a rá nehezedő pszichés nyomásnak a következtében vesztette el önuralmát. Azt mondta, szakmai kiégés okozta, hogy bántalmazta volt barátnőjét.
Ugyanezt válaszolta az írásban feltett kérdéseinkre is: az egyszeri eset „agresszív összeomlás” volt, melyet több éves önkizsigerelés, önmagát túlhajszoló életvitel előzött meg. Közvetlenül előtte pedig a kapcsolat során feldolgozatlan feszültségek jöttek a felszínre.
„Voltak összezördüléseink, de nem gondolom, hogy illeszkedne bármibe, ez egy majdnem végzetes kiégés volt, a pillanat, amikor letettem mindenről. Sajnálom, hogy rajtam kívül mást is érintett, hogy ilyen formában történt. Egy ideig hárítottam: ha látta rajtam, hogy nem fogom tovább bírni, miért nem tett valamit, miért nem lépett közbe? Miért rakott ki a legnehezebb pillanatban? Miért nem segített? Ez persze szép lett volna, de kötelezőnek csak a félkegyelmű gondolná. A felelősség az enyém” – fogalmazott B.F. a júliusi ütlegelésről.
A védelem arra hivatkozott, hogy a vádlott büntetlen előéletű, és a közösség számára fontos munkát végez. Hangsúlyozta a vádlott társadalmi státuszát, akadémiai, pedagógiai tevékenységét. Ezzel szemben a tavaly július 29-i eseményekről említést sem tett sem a vádlott, sem az ügyvédje. A védőügyvéd két dossziényi oklevéllel és az elismerés más szemelvényeivel mutatta be a vádlott korábbi érdemeit.
Ezek jól érzékeltetik a veszteséget, státuszvesztést, amelyet az elkövető viselkedésével önmagának okozott. Azt feltételezhetnénk, hogy minél tanultabb valaki, minél több intézményhez van hozzáférése, minél jobban tájékozódik a közösségben, annál inkább felismeri saját normaszegő viselkedését, és időben segítséget kér.
Főként, ha nem az első eset, hogy hozzá közelálló nőt bántalmaz.
A sértett a támadás után kapcsolatba lépett az agresszor korábbi barátnőivel, akikkel közösen, egymást erősítve indultak el a múltbeli traumák feldolgozásának útján. Ebből a ritka szolidaritásból jöhettek létre a korábbi barátnők írott vallomásai az elkövető közel egy évtizedre visszanyúló agresszív viselkedéséről. A bíróság a vádlott jellemzéséhez szolgáló bizonyítékként fogadta el a beadványokat.
„Nagyon fontos volt a hozzám közelállók támogatása, de ami talán ennél is többet jelentett, a B.F volt barátnőivel való beszélgetések, amelyek során megosztottuk egymással a történeteinket. Annak tudatosulása, hogy nem vagyunk egyedül, mindannyiunknak sokat segített a feldolgozásban és továbblépésben. Emellett – és nem utolsó sorban – morális kötelességtudat volt az egyik legnagyobb motivációm: úgy éreztem, nemcsak magamért, hanem a jövendőbeli barátnőkért is felelősséggel tartozom, és meg kell tennem a tőlem telhetőt azért, hogy nekik ne kelljen mindezeken keresztülmenniük”
– válaszolt a sértett kérdésünkre, hogy mi ösztönözte kitartásra a bírósági eljárás során.
A július 29-i erőszak elszenvedője mellett a további három, írásos nyilatkozatot benyújtó korábbi partner közül ketten vállalták a nyilvánosság előtt is a történetüket. A megszólalók védelmében nem teszünk különbséget a korábbi kapcsolatok és a feljelentést tevő nő visszaemlékezései között.
Kék-zöld foltok és teljes kontroll
„Az eset annyira megrázott, hogy akkor nem tudtam elmesélni senkinek. A kapcsolatról teljes egészében nem nagyon beszéltem, mivel folyamatos szégyent éreztem miatta, bár utólag megtudtam, hogy többen észrevették rajtam, hogy nagyon boldogtalan voltam abban az időszakban” – idézte fel B.F. egyik volt barátnője, a továbbiakban P.K.
Már szakításuk után B.F. féltékenységből nyakánál fogva a falhoz szorította egy bár előtt.
P.K. vallomásában arról számolt be, hogy kapcsolatuk során befolyásolta döntéseit, megalázta, kirohanásai során többször a földre vagy a falhoz lökte. Volt olyan, hogy nem engedte elhagyni a lakást, vagy összetörte a telefonját. A szakítás sem ment egyszerűen, mert azt B.F. nem volt hajlandó elfogadni, a továbbiakban is kereste, zaklatta.
„A kapcsolatunk alatt több munka-, képzési, szórakozási és utazási lehetőséget utasítottam vissza a haragjától félve. Ha pozitív dolog történt velem, vagy valamiben jól teljesítettem, inkább titkoltam előtte. Tulajdonképpen sikerült elérnie, hogy érzelmileg teljesen függővé váltam tőle, mivel szoros kapcsolatom más személlyel nem volt már miatta, és elhitette velem, hogy önerőmből nem tudok semmilyen célt elérni. Miután szakítottam vele, azzal próbált meggyőzni, hogy kibéküljünk, hogy csak ő tud nekem abban segíteni, hogy normális életet élhessek, nekem szükségem van rá” – áll P.K. vallomásában.
Arról is beszámolt, hogy a kapcsolat lezárta óta a találkozás lehetősége is pánikszerű félelmet vált ki belőle.
Az egyik legbrutálisabb bántalmazás,
amely a vallomásokból kiderült, néhány éves ismeretség és másfél évnyi párkapcsolat után történt. A.N. vallomása szerint B.F. bántalmazó, kontrolláló, elnyomó magatartása fokozatosan erősödött fel. Kezdetben pszichikailag és verbálisan bántalmazta a nőt értelmetlennek tűnő témák miatt, ez fordult át idővel fizikai erőszakba.
A kapcsolatuk alatti legkomolyabb fizikai erőszak is banális témából indult, a sértett olyan tudása miatt, amelyre az elkövető féltékeny volt. A hajnalig tartó vita után az alvó párja reggel arra ébredt, hogy B.F. rajta ül, így ütlegeli és fojtogatja.
„Terveztem a szakítást, többször is mondtam neki, és kérleltem, hogy ne bántson többet, hagyjon békén inkább. De nem volt elegendő erőm hozzá, és mindig nagyon határozottan próbált meggyőzni, hogy ez nem jó ötlet, és hogy majd minden rendbe jön közöttünk. Nagyon bántott, hogy bár tudtam, hogy ez a kapcsolat nem jó irányba halad, és engem csak felemészt és eltávolít önmagamtól, mégsem vagyok elég erős ahhoz, hogy véget vessek neki”
– emlékezett vissza A.N. Végül erős elhatározással szakított B.F.-fel.
„Opportunista, kapitalista kurva”
„A kapcsolatunk elején nem volt agresszív, az első 1-2 hónapra szép időszakként emlékszem. Kezdettől fogva felnéztem rá, a tudására, arra, hogy mennyire művelt, hogyan gondolkodik” – idézi fel B.F. egy másik volt barátnője, a továbbiakban R.T., akivel huzamosabban volt kapcsolatban. A köztük lévő korkülönbség és tudás alapozta meg a megfelelési kényszert, a kritikák, a kezdetben éles vicceknek tűnő beszólások elfogadását. Ezek idővel egyre sértőbb, megalázóbb megjegyzésekbe váltottak át, mint az „opportunista, kapitalista kurva.”
„[…] többször előfordult (emlékeim szerint legkevesebb négy-ötször), hogy veszekedés során B.F. hátulról átfogta a nyakamat az egyik karjával, amit másik karját könyékből behajlítva szorított le, a földre kerültem, és addig tartott ebben a szorításban, amíg elájultam” – vallott az erőszak idején húszas évei elején járó nő a visszatérő fizikai erőszakról.
B.F. ilyenkor azzal indokolta viselkedését, hogy nem volt más választása, mint hogy elhallgattassa, mert kiabálásával zavarja a szomszédokat.
„Szégyelltem magam, és védeni akartam őt, ezért ha nyoma maradt ezeknek a bántalmazásoknak, figyeltem rá, hogy elrejtsem mások elől.”
A fiatal nő tanulmányainak előrehaladta fordulópontot jelentett kapcsolatukban. Felerősödött a féltékenység és a kontroll, megtörtént, hogy B. F. ellopta a lány iratait, hogy korlátozza a szabadságát. Az emailezését is követte, egyszer a chatelését évekre visszamenőleg elolvasta.
R.T. szinte életét vesztette a visszatérő fullasztásokhoz képest is durva abúzus során, amely egy banálisnak tűnő vitát követett. „Kiütötte a kezemből a telefont, és ütni kezdett. A hátam mögé került, lerántott a földre, és a korábban leírt módon fogott le és fojtogatott. Amikor felébredtem a konyhapadlón, először nem tudtam, hogy hol vagyok. (…) Bevánszorogtam és lefeküdtem a matracra, akkor odajött, és mellém feküdt. Bűnbánó arccal azt mondta, hogy „nyuszi, lila volt a fejed, és habzott a szád.”
Többé már nem fojtogatta, de egyszer akkora pofont adott, hogy R.T. nekiesett a falnak.
„Nem félemlítettem meg senkit”
– válaszolta B.F. a kérdésünkre, hogy mit gondol korábbi barátnői vallomásairól. „Idővel átértelmezünk dolgokat, nyilván, de egy effajta meredek utólagos értelmezést keverni egy eljárásba, amitől évek függhetnek, nekem alsó hangon is felelőtlennek tűnik” – fogalmazott. Úgy véli, az ellene irányuló lincshangulat is szelektálta és torzította azt, ahogy korábbi barátnői emlékeztek a kapcsolatukra.
A morális támasztól a nyilvános feljelentésig
A lány közeli barátnője és közös ismerőseik is tudtak a történtek egy részéről, de a fizikai bántalmazásról nem. Szakításuk után maga a sértett mesélt B.F. két közeli barátjának a kapcsolatukról.
R.T. legközelebbi barátnője nemcsak tudott a kapcsolat részleteiről, hanem segítségként végig jelen volt. Kérdésekkel és megértéssel, ítélkezés nélkül segítette, miközben másokhoz is segítségért fordult – tudtuk meg az érintettől: „Nem mondtam el neki mindent, de biztonságosnak éreztem vele beszélni, mert meghallgatott, és próbálta bennem erősíteni, hogy ki kell lépnem ebből, de nem kényszerítő módon, vagy nem azt éreztetve, hogy ha még nem állok készen, akkor én vagyok a hülye, és ne panaszkodjak.”
A lányok vallomásai alapján mindhárom párkapcsolatban nagyon hasonló módon folyt az abúzus, de a nyilvánosságra került, 2020 júliusi eset volt az egyetlen, amely feljelentésig jutott. Ebben számos tényező játszhatott szerepet. Az abúzus brutalitása, a térfigyelő kamera, a félelem attól, hogy nem lesz vége soha a zaklatásnak, a sértett tájékozottsága, a szakítástól eltelt huzamosabb idő, a távolság B.F.-től, a korábbi esetekről hallott szóbeszédek, majd beszélgetések a korábbi sértettekkel és a hasonló esetek megelőzésének szándéka.
„Egyrészt úgy gondolom, hogy ha már lehetőségem volt arra, hogy hivatalosan vallomást tegyek a velem történtekről, és ezzel esetleg megelőzhető, hogy a jövőben ezek megismétlődjenek, vagy ha megismétlődnek, többször ne védekezhessen azzal, hogy egyszeri eset volt, akkor ezt meg kellett tennem. Másrészt pedig azért, mert nekem is jót tett, hogy a történet bennem a helyére került, és meg tudtam beszélni olyanokkal, akik pontosan tudták, hogy miről beszélek. Ezzel a félelem is megszűnt, és tisztábban látom, hogy tulajdonképpen mi is történt velem. Nagyon hálás vagyok ezért”
‒ válaszolt arra a kérdésünkre az egyik korábbi barátnő, hogy miért vállalja a nyilvánosság előtt is a vele történteket.
„Vállaltam a nyilvánosságot, mert abban a világban, amit építeni szeretnék, a hasonló helyzetben lévőknek nem kell szégyenérzetből vagy félelemből hallgatniuk. Nekem segített látni, hogy nem vagyok egyedül, hogy ez nem azért történt, mert ezt érdemlem, és remélem, hogy segít másoknak is, akik így éreznek. Pártolom az igazságszolgáltatás helyreállító, kirekesztés helyett empátián és szereteten alapuló megközelítését. Szeretnék egy olyan szemlélethez hozzájárulni, amely próbálja megérteni az áldozatok szükségleteit, és az elkövetőket inkább bátorítja a felelősségvállalásra, mint kifogások keresésére” – indokolta történetének megosztását a másik korábbi barátnő.
„Rehabilitációval én semmilyen formában nem találkoztam” – válaszolta B.F., amikor rákérdeztünk az ítéletben foglalt pszichológiai tanácsadásra. Hivatalból kirendelt szakértővel nem találkozott, a saját pszichológusával viszont sokat dolgoztak, és ezért hálás neki, írta B.F.
A feljelentés a sértett életét is teljesen felforgatja
„A párkapcsolati erőszak eseteinek nagy többségében a fizikai bántalmazás az explozív fázisnak a látható része, ez csupán a jéghegy csúcsa” – magyarázta László Éva pszichológus, egyetemi oktató.
A kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Szociológia és Szociális Munka Intézetének tanszékvezetőjét azért kerestük meg, hogy ezt az egyedi esetet rendszerszinten, a társadalmi-intézményi-közösségi működés részeként értsük meg. Kérdéseink nem a konkrét eset elemzésére vonatkoztak.
A párkapcsolati erőszak bizonyítása főként akkor nehéz, ha pszichikai bántalmazásról, megfélemlítésről, érzelmi zsarolásról, kihasználásról van szó. Az intim terrornak éppen ezek azok a nehezen látható részei, amelyek miatt vonakodnak segítséget kérni akkor is, ha már fizikai erőszakról van szó. Számos adat bizonyítja, hogy sokan csak többszöri bántalmazás után veszik magukat rá, hogy feljelentést tegyenek, amikor már a saját vagy gyerekeik életét érzik veszélyben, mondta László Éva több éves szakmai tapasztalata alapján.
A bizonyítási folyamat rendszerint további terheket ró a sértettre. „A hatósági eljárások kezdetétől az ember élete megváltozik: feljelentést teszek, naplót vezetek, dokumentálom a bejövő üzeneteket, rögzítem az üzenetet, ha ismeretlen telefonról kapok hívást, keresem a nyomkövetőt. Mindezek plusz megpróbáltatások, és a mindennapi élet részévé válhatnak az eljárások során. Ezek hiánya, mint ahogy a korábbi feljelentések hiánya is gyengítheti a bírósági dossziét, bizonyítást” – mutatott rá a szakértő.
A feljelentés visszavonása mögött legtöbbször a szégyen, önhibáztatás, az elkövető érzelmi zsarolása, megfélemlítése, a család egybentartásának vágya, a kiszolgáltatottság, kölcsönös függőség áll.
„Kutatásaink azt mutatják, hogy a kapcsolati erőszak áldozatai azt szeretnék, ha az erőszak szűnne meg, és nem a kapcsolat. Pont ezért fontos minél hamarabb észrevenni, orvosolni, az erőszakos magatartást csírájában elkapni, megelőzni az elfajulást. Ezért fontos a szolgáltatásokat minél korábbi fázisban igénybe venni” – utalt a leggyakoribb forgatókönyvre László Éva.
Egyszeri eset vs intim terror a bíróságon
A bírósági tárgyaláson az erőszak típusának besorolása, súlyosságának megállapítása a kihívás. Nem mindegy, hogy izolált esetről, kölcsönös erőszakról vagy a párkapcsolati erőszak komplex formájáról, az intim terrorról van szó. Az intim terrorban a fizikai erőszak olyan, kevésbé mérhető, kevéssé megmutatható formákkal egészül ki, mint az érzelmi bántalmazás, követés, passzív erőszak, szexuális bántalmazás.
„Az egyik nehézség, ha párkapcsolati erőszakról van szó, hogy az igazságszolgáltatás izolált eseményként, eseményekként látja a fizikai bántalmazás momentumait, és külön-külön vizsgálja azokat. Egy bírósági perben nehéz az erőszak teljes egészét láttatni, és nem csak a pontszerűen, időben és térben behatárolt bűncselekményt. A bírónak a bántalmazás különálló momentumaival kapcsolatban kell ítéletet hoznia. A törvényes keret és a bíró rálátása is limitált egy ilyen helyzetben” – fogalmaz László Éva egyetemi adjunktus.
„A tanúságtétel akkor is fontos lehet, és jelzésértékű, ha korábban nem született feljelentés. Hogy a bántalmazás elszenvedésekor miért nem tett feljelentést az áldozat, annak különböző okai lehetnek, az más történet. Ha korábbi áldozatok egy későbbi, de kapcsolódó üggyel összefüggésben tanúskodnak utólag, figyelembe lehet venni. Az elkövető nem számítana visszaesőnek korábbi feljelentések miatt sem, hiszen az ártatlanság vélelme a végleges bírósági döntésig érvényben van” – mutat rá a szakember a sértett melletti kiállás, támogatás egyik lehetőségeként a tanúságtételre, amely teljesebb képet adhat egy erőszakos cselekedet besorolásához.
„A bírósági döntések egyfajta tükröt mutatnak úgy az elkövetőnek, mint az áldozatnak, a tanúknak, a közösségnek arról, hogyan ítélünk meg egy ilyen helyzetet. Mindkét félnek fontos a pontos megítélés” – mondta László, mert ez a rehabilitáció, a feldolgozás szempontjából is lényeges.
Epilógus
Megfigyelőként úgy tűnt, a történtek relativizálását lehetett a legnehezebb elviselni a tárgyalásokon a sértettnek. Hogy az őt ért szenvedést olyan keretben kell látnia, melyben minimális károkról van szó. „Bármilyen kapcsolatban előfordulnak kisebb feszültségek” – fogalmazott például a védő, holott maga is látta a felvételt, és olvasta a korábbi barátnők vallomásait, melyekből kiderülhetett, hogy nem kisebb feszültségekről van szó.
A tárgyaláson a bíró kérdéseiből nem derült ki, hogy ismerné a sértett és a három korábbi barátnő előzőleg benyújtott vallomását. A védelem továbbra is fenntartotta, hogy a bántalmazás elszigetelt eset volt, melyet az elkövető megbánt. „Nem volt alkalmam bocsánatot sem kérni, kifejezni, hogy megbántam” – mondta a vádlott.
A bíró empátiával közeledett a vádlotthoz. Úgy tűnt, teljes mértékben hitelt ad a védelem forgatókönyvének, amely szerint a vádlott a körülmények súlya alatt, krízishelyzetben vesztette el az önuralmát. A bíró a sértettet, a sértett ügyvédjét sem kérdezte a benyújtott tanúvallomásokról. „A szeretet megbocsátást is jelent, sokkal inkább mint büntetést” – mondta a bíró. Hozzátette: cselekedeteink következményeinek viselése terelhet a helyes útra.
„Felfüggesztett börtönbüntetést kérünk, mert nem szeretnénk az elkövetőt fizikailag, pszichésen tönkretenni, de a megfelelő súlyú büntetés azokért is fontos, akik a jövőben szeretni szeretnék, és akiket ő maga szeretni fog” – zárta az indoklást a vád ügyvédje. A sértett nem kért anyagi kártérítést.
Az elsőfokú döntés a vád minden követelését jóváhagyta, a fellebbezés lehetőségének ideje lejárt.
A döntés indoklását még nem kapták kézhez az érintettek. Így azt nem lehet tudni, hogy pontosan milyen megfontolások érvényesültek az ítélet meghozatalában.
A nyitókép Csala Hermina munkája A só című rajzfilm (rendező: Jankovics Marcell, Lisziák Elek) egyik képének felhasználásával.
A cikksorozatot támogató Hollandia nagykövetsége nem felelős a cikk tartalmáért, a cikk nem feltétlenül képviseli a holland nagykövetség hivatalos álláspontját.
