Fájdalom nélkül létezik-e művészet? Összefonódik-e szükségszerűen a visszaélés és a színház, a színházi nevelés fogalma? Át kell-e lépni a civil életben természetesnek tekinthető határokat ahhoz, hogy érvényes alkotások szülessenek? Meddig és milyen típusúakat lehet átlépni? Van-e, és ha igen, hol húzódik az a pirossal vastagított cezúra, amit semmilyen körülmények között nem léphet át senki, még akkor sem, ha világhírre törő színházi szakember, legyen az színész, színházigazgató, dramaturg, díszlettervező vagy rendező.
Miközben a sepsiszentgyörgyi Osonó diáktársulatban és a sepsiszentgyörgyi drámaoktatásban történt abúzusokat tártam föl, számos olyan erdélyi magyar színházi szakemberrel találkoztam, akik természetesnek veszik, hogy a struktúrák hierarchikusak. Valójában alig van hely, ahol nem.
De az a meglepő, hogy sokszor még olyanok is azt gondolják, hogy az erőszak alkalmazásának valamilyen formája belefér a színházi nevelésbe és a színházi alkotásba, akik nem erősen abuzív hírnévvel rendelkező intézményekből érkeznek. Sokan gondolják, hogy ha a rendező leüvölti egy színész fejét, az elfogadható.
Előfordult, hogy felemlegették, hogy ugyan bizonyos, nagynevű román rendezővel igen nehéz volt a társulat sorsa, mert szokása, hogy néha hozzávág egy-egy díszletelemet az emberekhez, de az így elért eredmény felülírja a hozzá vezető szenvedést.
Nemcsak a színházi közeg sajátossága ez. Gondoljunk csak arra, hogy sokan még mindig azt hiszik, a sportteljesítmények elérésében is indokolt az erőszak a gyerekekkel szemben.
Nevelés vagy idomítás?
Én azonban, mint egy olyan személy, aki eleve a hierarchikus működésben sem hisz, pusztán az egyenlősítésben, azt gondolom, az erőszak nem valid eszköz, hanem hiba vagy bűn – és semmilyen előadás nem érhet annyit, hogy gyerekek sérüljenek miatta.
Jó, nekem ezt nem kell elhinni, saját radikális erőszakmentességemet még sokszor a barátaim is gyanakodva figyelik. Lentebb még több szerzőt hozok, akik maguk is szakmai szempontok alapján alá tudják támasztani, hogy létezik egy kölcsönös dialóguson és kooperáción alapuló alkotási lehetőség.
Én meg csak azt próbálom mondani, mi lenne, ha az erőszaknak semmilyen formáját nem fogadnánk el, sem magánéletben, sem szakmaiban? És Jean-Jacques Rousseau-tól a kortárs baloldali pedagógiai gondolkodókig senki sem kérdőjelezi meg, hogy a nevelés addig nevelés, amíg nincs benne erőszak. Különben idomítás.
Mégis, sok drámatanár és színházi vezető ma is azt vallja: néha kell a nyomás, a megalázás, a fájdalom – különben nincs igazi áttörés a színpadon.
A modern színházpedagógia, a pszichológia és a gyermekvédelem egyhangúan állítják: az ilyen kijelentések azonban nemcsak veszélyesek, hanem alapjaiban tévesek. A kreativitás nem az abúzusból, hanem a biztonságból nő ki. A rendező nem terapeuta, nem edző, nem atyaisten. A jó előadás nem attól lesz jó, hogy a színész zokog a színpadon, hanem attól, hogy hitelesen és biztonságosan tudja átélni a szerepet.
Eszközt kapjanak az elnyomás ellen
Miközben a cikket írtam, mélyebben megismerkedtem Paulo Freirének Az elnyomottak pedagógiája című könyvével, amely egy olyan modellt szeretne megvalósítani az oktatásban, amely megszünteti a hierarchiát tanár és diák között, és dialóguson alapuló, partneri viszonyt javasol. A kritikai pedagógiában tehát nincs hierarchia, nem az történik, hogy a tudással felkent vezető alászáll és jól kiokosít mindenkit, hanem alapvetően közösen határozza meg velük a célokat, a folyamat módja demokratikusan alakul ki, illetve a tanulás vagy alkotás célja a szereplők helyzetére való rávilágítás, és hogy
eszközt kapjanak a kezükbe a világuk megváltoztatására.
Ebben a folyamatban nem passzív aktorok képződnek, hanem szabad emberek, akik felismerik az elnyomás formáit, és nem reprodukálják azokat.
Rám hihetetlen felszabadító hatással volt a könyv. Nagyon örültem, mikor kiderült, hogy a szintén brazil Augusto Boal ebből inspirálódva megírta Az elnyomottak színházát. Ez utóbbi kötet alapgondolata, feltevése, hogy milyen jó lenne, ha a színház sem folyamatában, sem eredményében nem reprodukálná a társadalmi elnyomásformákat. Akárcsak Freirénél, az oktató vagy a rendező partner, soha nem lehet maga sem elnyomó.
Vagy említhetjük az afroamerikai bell hooks (írói álnév szándékosan kisbetűvel – szerk. megj.) feminista, kultúrakritikus munkásságát, aki szerint a tanulásnak felszabadító, örömteli, biztonságos térben kell történnie. Erősen kritizálja azokat az autoriter oktatási modelleket, amelyek megfélemlítésre, megszégyenítésre építenek, beleértve a művészetpedagógiát is.
Számolatlanul lehetne sorolni mind a színházpedagógiai, mind a pszichológiai szakirodalmat, amelynek szerzői aláhúzzák, hogy
az erőszak mint módszer nemcsak etikátlan, hanem kontraproduktív:
megtöri a tanulók önbizalmát, torzítja a magánéleti és színházi kapcsolódásaikat, és sokakat végleg elriaszt az előadóművészettől.
A cikk megírása során több személlyel beszéltem, akik éppen az abuzív pedagógiai módszerek miatt döntöttek úgy, hogy mégsem szeretnének színésszé válni.
Ha a résztvevők félnek, akkor nem szerepben vannak
A valóban jó színházban nem félni kell – hanem alkotni. A színház lényege a közös alkotás, amely akkor működik igazán, ha a résztvevők biztonságban érzik magukat – pszichésen, testileg és érzelmileg. A bizalom, játékosság és kreatív kockázatvállalás csak biztonságos térben tud kibontakozni. Ha a résztvevők félnek, akkor nem a szerepben, hanem a túlélésben vannak.
Egy bántalmazó rendezés vagy pedagógia nem „drámai mélységet” ad az előadásnak, hanem valós pszichés sérülést okoz a szereplőknek. A traumatikus élmények feldolgozása hosszú éveket vehet igénybe, és sok fiatal örökre elfordul a színháztól emiatt. A jó színházban a katarzist nem a valós szenvedés váltja ki, hanem annak művészi megformálása.
Kiskorúakkal szemben különösen tilos határt átlépni.
Ha mindez nem lenne elég meggyőző, a gyermekvédelem jogi és etikai normái világosan kimondják: minden, ami félelemből, megalázásból, kényszerből történik, abúzusnak számít, függetlenül a szándéktól. A kiskorúak nem rendelkeznek még azzal az autonómiával, hogy biztonságosan nemet tudjanak mondani, vagy felismerjék, hogy ami történik, az nincs rendben.
Másrészt a rendező hatalma nem egyenlő a teljes kontrollal – legyen szó felnőtt- vagy gyerekszínházról. A rendező nem istenség, hanem alkotótárs kellene legyen. A hatalommal való visszaélés nem „radikális módszer”, hanem rossz pedagógia. A modern pedagógiai irányzatok (mint például a drámaterápia, a respektív pedagógia vagy Paulo Freire elvei) egyértelműen az egyenrangúságra és együttműködésre építenek – és ezek bizonyítottan sikeresebbek hosszú távon.
Így tehát akkor sem jogos az erőszak, és különösen nem kiskorúakkal szemben, ha az előadás külső szemmel nézve végül valóban „jó lett”.
A siker nem igazolja az eszközöket,
ha azok etikai és emberi értelemben vállalhatatlanok. Hány előadásra emlékeznek a nézők 10 év múlva? A megnézettek töredékére. És hány ember hordozza tovább az abúzus lenyomatát egész életében? Mindenki, aki kapott belőle.
Másrészt bőven léteznek példák biztonságos és zseniális munkára. Számos nemzetközi rendező és pedagógus dolgozik tudatosan erőszakmentes eszközökkel, és hoz létre magas színvonalú művészetet.
Nagyon sokat agyaltam azon is, hogy
miféle védőhálót lehetne felhúzni színházak köré,
hogy minél jobban védve legyenek benne a színészek. Olyan jó gyakorlatokat szedtem össze, amelyek itt-ott már működnek, íme:
1. Először is nem ártana évi kötelező gyermekvédelmi és etikai képzés a drámatanároknak.
Nagy-Britanniában a Council for Dance, Drama and Musical Theatre (CDMT) nevű szervezet minősítésén keresztül a drámapedagógusok számára biztosított továbbképzés rendszeres. Ez a testület évente felülvizsgálja az akkreditált iskolák és tanárok programjait, beleértve az etikai és biztonsági protokollokat is. Nálunk pedagógusok, drámatanárok, rendezők rendszeresen vesznek részt színészi vagy rendezői továbbképzéseken, de a gyermekvédelmi alapismeretek sokszor hiányoznak. Évente egy rövid, de gyakorlatias tréning segítene tisztázni: mi számít határátlépésnek. Mikor válik egy „erőteljes rendezői instrukció” bántalmazássá? Hol húzódnak a testi-lelki integritás határai egy próbafolyamatban?
2. Másrészt segítene a független bizalmi személy vagy gyermekvédelmi referens bevezetése.
Minden iskolában vagy színházi képzésben dolgozó intézményben szükség volna egy kijelölt, független szakemberre, akihez a tanulók (vagy szülők) bizalmasan fordulhatnak. Ennek a személynek a szerepe nem ítélkezés, hanem meghallgatás, tanácsadás, és szükség esetén a továbblépés segítése lenne – mindezt gyermekbarát módon. Például szintén az Egyesült Királyságban minden iskola és oktatási intézmény köteles kinevezni egy ilyen személyt (designated safeguard person), aki a gyermekvédelmet irányítja, az ő feladata a tanárok képzésének irányítása is, illetve a felmerülő esetek nyomon követése.
3. Harmadrészt segítene egy átlátható panaszkezelési rendszer.
A legtöbb fiatal ma sem tudja, hová fordulhat, ha zaklatás, megalázás, határátlépés történik vele. Pedig a „csendes elszenvedés” helyett egy jól felépített, intézményi szinten ismert és kommunikált panaszkezelési rendszer megakadályozhatná, hogy a visszaélések elhúzódjanak. Fontos lenne: világos eljárásrend, névtelen bejelentés lehetősége, és a megtorlás mentesség garantálása.
4. Jó lenne továbbá, ha rendszeres reflexiós alkalmakat foganatosítanának a próbák során.
A próbafolyamat nem csupán a darab építéséről kell, hogy szóljon – hanem a résztvevők állapotáról is. A színházi nevelés során a heti vagy kétheti rendszerességgel beiktatott csoportos beszélgetések, amelyeken szó esik arról, ki hogyan érzi magát, mik voltak megterhelő helyzetek, segítenének megelőzni a csendes szenvedést. Ezek nem „lelkizős körök”, hanem a művészi folyamat részei.
5. Segítene az is, ha szülői hozzájárulásra és választási lehetőségre lenne szükség az érzékeny témáknál.
Ha egy előadás vagy gyakorlat nehéz témát érint – például halál, trauma, szexuális bántalmazás –, akkor szükséges lenne írásos szülői és tanulói beleegyezést kérni, és alternatív részvételi lehetőségeket biztosítani. A diákoknak joguk van nemet mondani bizonyos jelenetekre anélkül, hogy ezzel a próbafolyamatból kiszorulnának.
6. Segíteni kellene a csoportdemokráciát is. Közösen megalkotott játékszabályok: hogyan érünk egymáshoz, hogyan beszélünk.
Egy egyszerű, de hatékony lépés, ha a próbafolyamat elején a csoport közösen fekteti le az együttműködés szabályait: mikor lehet testi kontaktust alkalmazni, hogyan jelezzük, ha valami kényelmetlen, mikor és hogyan lehet megállítani egy jelenetet. Ez növeli a felelősségérzetet és az autonómiát is.
8. Végül, rendkívül fontos lenne egy éves etikai audit és visszajelző rendszer megléte is.
Az oktatási és színházi intézmények számára fontos lenne egy független, anonim visszajelzési lehetőség az év végén, amelyben a tanulók értékelhetik az együttműködést, jelezhetik, ha valahol probléma adódott. Ezeket az adatokat aggregált formában az intézmények is felhasználhatnák saját működésük javítására.
Amennyiben megosztanád véleményed a nyilvánossággal színházi abúzusok témakörben, szeretettel várjuk az írásodat a szerkesztőség e-mail címére: erdely@atlatszo.ro
